Wilson Audiophile Recordings
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2023. 04. 27. 12:43
(0) #4
Nézzük, milyen egy jó kamarafelvétel!

Ilyen:


Az album 1988-ban jelent meg először. A hangmérnök David Wilson volt. Chordnak ez a név még mond valamit. Wilson ezt megelőzően nem vett fel soha hegedűt, így sokat kellett próbálkoznia a mikrofonbeállítással. A végén egy jó magas létráról belógatta őket és ez hozta meg a sikert. (  Recording: A spaced-pair of Schoeps microphones, driving a vacuum tube line-level amplifier, are used to capture a naturally open, & dynamically accurate sonic presentation ).

Abel Guarnerin játszik, Steinberg egy Hamburg Steinway D zongorán. 2016-ban az Analogue Production gondozásában újra kiadták az albumot, a háttérmunkát  a Cohearent Audio hangmérnöke, Kevin Gray végezte. Érdemes rákeresni a stúdió honlapjára. Gray részletesen beszámol a műszerparkjukról, így aki kiváncsi, hogy melyik a világ legjobb D/A konvertere, itt választ is kaphat a kérdésére.
Nekem egy SACD ripp van ebből a kiadványból 24/176,4 kHz felbontásban. Egy élmény a hallgatása.

S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2023. 02. 20. 22:45
(0) #3
Mindig megdöbbenek, hogy mennyire száraz ez a felvétel. A hegedű hangja időnként olyan, mint az 1940-es 50-es évek felvételein, annyi különbséggel, hogy közben se recsegés, se sistergés nincs. A hangrögzítés helyszíne nagyon sajátos akusztikával bír. Pont addig terjed a hang, ameddig a mikrofonok állnak. Tőlük egy méterre márcsak a rémisztő némaság van, jéghegyek, lomha mozgású gleccserek, és a reménytelen, hófútta jégmezők. Négy perc és csonttá fagyunk. De ott, ahol ez a két ember áll, még van némi élet. Nem sok, de van.

Ezzel a felvétellel kár volna demózni, annyira halk. A jelszintet legalább annyira fel kell vinni, mint egy RR kiadvány esetén, és még ekkor is erősen hegyezni kell a fület. A dinamikaátfogás nagy, de mivel alapvetően nem az alvilági mélyek és harsogó forték jellemzik a választott darabokat, a bútorzat berezonálására senki ne számítson. Tompán fénytelen és visszafogott itt minden, mintha lehúzták volna a rolót a szobában és éppen csak annyi fényt engedtek volna be a rések között, amely pont arra elég, hogy ne menjünk neki az asztalsaroknak. És ahogyan az érzékszerveink adaptálódnak a furcsa környezethez, lassan mi is hozzászokunk ehhez a hangi félhomályhoz.

Dave Wilson itt beszél az albumról:





David Abel & Julie Steinberg. Kik ők? Honnan jöttek? Hol tanultak meg ilyen jól játszani?

Döbbenetesen magas színvonalú a hangszeres tudásuk, és bár amerikaik, teljesen európaian játszanak. Zenei értelemben kár belekötni a darabokba, mert kizártnak tartom, hogy jobban elő lehetne őket adni, legfeljebb másként. De nem is a művek és a megformálásuk itt az igazán fontos, hanem a hangulat és a tudatállapot, amelyet kialakítanak bennünk a hallgatásuk közben.

Ami hifis szempontból itt történik, az maga az antitézis. Mert ha a hifizésnek az a célja, hogy megteremtse a jelenlétérzetet, azt az illúziót, mintha valóban ott volnának a zenészek tőlünk pár lépésre, akkor ez a lemez pont az ellenkezőjét hivatott demonstrálni. Wilson nem törekedett hiperrealizmusra. Ma már bárki tud elfogadható minőségű fényképet készíteni, még csak tanulni sem kell hozzá a szakmát. Elég egy jó gép és egy kis kompozíciós érzék. Művészi fotót készíteni, olyat, amely milliók retinájába képes beleégetni magát, na az a nehéz. Wilson is alaposan belenyúlt a hangzásvilágba, és egy olyan "filtert" tett a felvételre, amely bár hűen tükrözi a két hangszer megszólalását, mégis köszönőviszonyban sincs egy hangversenyteremben megtapasztalható hangzásvilághoz. Amit itt kapunk, egy gyönyörű hazugság. Mintha Wilsonnak kevés lett volna a Steinway Hamburg és a Guarneri valódi hangja. Mintha elégedetlen lett volna velük, és ezért úgy döntött, hogy ő majd megmutatja, hogy ezeknek hogyan is kellene a valóságban szólni. Milyen rezgésekkel, milyen felhangokkal, milyen lecsengésekkel.

Miért volt Wilsonnak olyan fontos ez a lemez? Én értékmentésre tippelek. Ez itt egy olyan zenei pillanatfelvétel két előadóról és hangszereikről, amelyek igazán megérdemelték a zenei hallhatatlanságot. Mert van, amit meg kell őrizni az utókornak. Wilson tűre szúrta a lepkét, hogy kedvünkre gyönyörködhessünk benne. De ez a lepke már soha többé nem fog repülni, és ezt Wilson is jól tudta. Nem is akart bennünk ilyen illúziót kelteni. Annak ellenére nem, hogy azért valamit konyított a hifizéshez. 

A műsorszámok nagyon ízlésesen vannak összeválogatva. Nemcsak a műveknek van ívük, de az egész albumnak is. Időutazásunk a romatikától indul és napjainkban fejeződik be. Ez a Brahms szonáta minden előadó számára komoly fejtörést okoz. Sűrű, nehezen kezelhető, rémesen kényes anyag, jól átlátható szerkezetre felhordva. Ebből a három tételből már egy szimfónia is kijött volna, de Brahms valamiért jobban kedvelte a kamarazenélést. Szerette a finom hangú zongorákat és az intelligens játékmódot. Ha hallhatta volna Abel és Steinberg előadását, biztosan elismerően biccentett volna rá.



Debussy darabja különösen jó választás. Egyből megérteni, hogy Bartók miért rajongott ennyire ezért a szerzőért.



És innen már csak egy lépés Bartók zenéje.



A koronát Somei Satoh Birds In Warped Time II c. darabja teszi fel. A Vinyl kiadványon sajnos nincs ott. Nem fért rá a két oldalra. :) Nagy veszteség ez a lemezgyalusoknak, ti. ez a legemlékezetesebb előadás az összes mű közül. Hangzó anyagot nem tudok róla linkelni, de talán jobb is ez így. Amiről nem tudtok, az nem fáj. Persze vannak alternatívák más előadóktól, de azok közelében sincsenek ennek az előadásnak a pszichedelikus hatásától. Nincsenek. Aki lemarad róla, élete egyik legmeghatározóbb zenei élményét bukja el. 

Na és az előadás, ugyebár. Mert erről is szólni illik pár szót. Az előadók felkészültségéről. Hát nem kell hozzájuk kotta, annyi szent. Semmit nem bíztak a véletlenre. Sokat gyakorolhattak előtte együtt. Nagyon sokat. Talán éveket. Engem lenyűgözött a maximalizmusuk, különösen a hegedűs tisztasága. Megtisztelő volt hallgatni őket.

Wilson nem tévedett. Tényleg tökéletesre sikeredett az album. Gyűjtői darab.

S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2023. 01. 18. 22:10
(0) #2
A zsűri beszélget:

- Micsoda? Hyperion Knight is indul a versenyen? Ez valami elírás?
- Mi hívtuk meg, hogy emelje a rendezvény fényét.
- És igent mondott?
- Csodálkoztunk is egy kicsit.
- A többi jelentkező nem fagyott le a hírtől?
- Bizonyára megilletődtek egy kicsit, gondolom. De legalább az esélytelenek nyugalmával indulnak, nem? Meg aztán ők sem láthatják, hallhatják ezt a zsenit mindennap. Ahhoz utazni kell, jó messzire. Így meg házhoz jön az ember. Ingyen beülhetnek a hátsó sorokba és még pénzükbe sem kerül.
- Nem zártkörű a meghallgatás? Én azt hittem, csak mi lehetünk bent a teremben?
- Megőrűltél? Kit akarsz te zsűrizni? Őt? Őt nem lehet zsűrizni. Mi biztosan alkalmatlanok vagyunk erre a feladatra.
- Bárcsak Pollini itt lenne. Az ő brilliáns technikájával nem lehetett birokra kelni....
- Knight van olyan jó, mint Pollini. Ha nem ügyesebb! Hoppá!
- Neeee!
- Vakuljak meg, ha nem így van. Egyszer volt szerencsém hallani Knightot az USA-ban. Konkrétan nem értettem, hogy hogyan lehet valaki ennyire kétkezes. Akarom mondani háromkezes! Egyszerre figyeli a balt, egyszerre a jobbot, és egyszerre mindkettőt. Elképesztő! Elképesztő pali.
- Mit fog játszani?
- Tessék a műsor:

1. Piano Sonata No. 3 in B Minor, Op. 58 - I. Allegro maestoso - 09:16
2. Piano Sonata No. 3 in B Minor, Op. 58 - II. Scherzo: Molto vivace - 02:44
3. Piano Sonata No. 3 in B Minor, Op. 58 - III. Largo - 07:57
4. Piano Sonata No. 3 in B Minor, Op. 58 - IV. Finale: Presto, non tanto - 05:06
5. Ballade No. 4 in F Minor, Op. 52 - 11:33
6. Polonaise No. 5 in F-Sharp Minor, Op. 44 - 11:40

- Nehezebbeket már nem is választhatott volna. 
- Ő így szeret élni. Veszélyesen.
- Mikor kezd?
- Öt perc múlva. 
- Menjünk, csináljunk egy szelfit vele!
- Hülye!





Recording Location: The Great Room at Lucasfilm 's Skywalker Ranch, San Francisco, USA, 1990
Original Recording Format: Analog Tape

Hyperion Knight - piano (9' Hamburg Steinway)

Analog Mastering – The Mastering LabAnalog to High Definition DSD Digital Transfer - Bruce Brown at Puget Sound Studios
“Puget Sound Studios received the tapes from Wilson Audiophile Recordings, LLC, in a wooden crate. Master Tapes were then catalogued in an excel spreadsheet. Each Master Tape was then inspected, cleaned with an anti-fungal solution, and then a lubricant was applied to prepare the Master Tapes for the transfer process. Approximately 8 of the first 13 reels had to be baked to reformulate the binding. This was done in an incubator at 135 degrees for 24 hours and then they were left to cool back down to room temperature for the next 24 hours. All splices were inspected and repaired, if necessary.”
To capture a clean, dynamic, and harmonically rich instrumental presentation, a pair of Sennheiser MKH-20 Omni microphones were employed. The microphones' signals were amplified by two superb pure class-A microphone preamps custom-built for Wilson Audio by John Curl. MIT cable carried the balanced line level signal to Wilson Audio’s UltramasterTM 30 ips analog recorder. Playback reference monitoring was performed on Wilson Audio WATT II/Puppies, driven by a Spectral DMA-50 amplifier through MIT CVT Terminator cables.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2023. 01. 18. 20:37
(0) #1


David A. Wilson II 1944. szeptember 8 – 2018. május 26.

Kiadványok.

Hangsugárzók.



David A. Wilson II
Wilson Audiophile Recordings