Régizene
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 16. 21:43
(0) #80
.

18th Century Venetian Organ Art - Andrea Marcon (1998)



Az album teljes egészében Trevisoban, a Chiesa di S. Leonardo 1787-ben épült orgonáján lett feljátszva. A hangszer építője Gaetano Callido volt. A hangszert 1996-ban újra kellett építeni egy tűzvészt követően, viszont innentől fogva ismét a régi fényében ragyoghat.

Az orgona:



Az albumról több darab is ismerős lehet a 3 Centuries of italian organ music c. lemezről.

Pescetti: Sonata in do minore
Pescetti: Sonata in do minore
Pescetti: Sonata in do minore
Galuppi: Sonata per flauto
Paganelli: Aria II "Sub Elevatione"
Valeri: Sonata III

Olyannyira ismerősek lehetnek, hogy konkrétan változtatás nélkül emelték át őket a 2003-as kiadványra! Ennyire azért nem kellett volna spórolni! Ez van. Aki birtokolni akarja a hangzó anyagot, annak sajna le kell nyelnie ezt a jókora békát, viszont a maradék bőven kárpótol minket. A két album annyira kiegészíti egymást, hogy a legszerencsésebb az lett volna, ha egyszerre, dupla kiadványként jelentetik meg őket.

A darabok most sem fogják megfeküdni a gyomrunkat. Olyanok ezek, mint a kemencében sült pizzák. Reggeltől estig fogyaszthatók, nincs bennük semmi művi dolog, csak tiszta alapanyagok és természetes ízek. Kifejezetten ajánlom az album meghallgatását minden olyan őszintén érdeklődőnek, aki szeretne valós képet kapni a barokk játékmódról és díszítésekről. Ezzel a két albummal nem csak tanítani lehet a zenei jóízlést, de mellette roppant humoros is. Különösen az utolsó két műsorszám. Ezeket kedvcsinálónak be is emelném ide.

Niccolo Moretti: Sonata 'ad uso offertorio


Niccolo Moretti: Sonata 'ad uso Sinfonia


.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 16. 12:26 · előzmény: SE100, #78
(0) #79
.

Egy életem, egy halálom, csak meghallgattam a koncertet. Utólag. Hát nézzük, mibe lehet belekötni!



Első műsorszám: J. S. Bach: Geist und Seele wird verwirret – kantáta, BWV 35 • Sinfonia

Csembalóverseny nyitótételeként is ismerhetjük ezt a művet, bár én inkább a szólóoboás, rekonstruált változatot kedvelem jobban. Az indulás rendben van, jó a karakter, a gond az orgona belépésével kezdődik. Emberünk nem érzi a tempót és a karmesterre sem figyel. Bújja a kottát, erősen küzd a hangokkal, pedig itt neki kellene szólóznia, látványosan és szájbarágósan értelmezni a tételt felépítő rövidebb-hosszabb egységeket. Micsoda? Hogy ez nem orgonaverseny, hanem egy kantáta nyitótétele? Ez kérem orgonaverseny! Elég nyilvánvaló. Éppen ezért szerencsésebb lett volna, ha a zenekar inkább kíséri a magát kiélni akaró billentyűst, semmint ő kullogjon a többiek után. Hát nem így történt. Az orgonista megfutamodott a feladat elől és ez lett belőle.

Második műsorszám: J. S. Bach: g-moll csembalóverseny, BWV 1058

Hegedűversenyként is ismerhetjük ezt a művet. Egy kicsit frissebb tempó sokat dobott volna az első tételen. A felfogás rémesen didaktikus, és ami a legbántóbb: az előadásnak blattolás íze van. A második tétel is lehetne egy lehelletnyivel haladósabb, a díszítések és a trillák ennél a tempónál sajna már nem működnek. Az is kár, hogy a harmadik tétel tempóját ennyire fel kellett áldozni a szólista lassú keze és teljesen felesleges díszítései miatt. Kedves Borbála! Ha már ennyire virtuóznak akar látszani, akkor legyen kedves kicsit többet gyakorolni és nem a többieket hátráltatni! A világ tele van fantasztikus képességű csemballistákkal, akiknek ez a tempó meg sem kottyan.

Harmadik műsorszám: J. S. Bach: d-moll hegedűverseny, BWV 1052R (rekonstruált változat)

Csembalóversenyként is ismerhetjük ezt a művet.

Egy kommentelő ezt írta: " A hegedűverseny első tétele gyalázatosan sikerült. Szégyen, hogy a Zeneakadémia színpadán ilyen elhangozhat :( "
És milyen tapintatosan fogalmazott!

Negyedik műsorszám: J. S. Bach: Jauchzet Gott in allen Landen – kantáta, BWV 51

Erről már írtam. Hamis és felkészületlen volt az énekes.

Összességében egy pocsék Bach koncertnek lehettünk a fültanúi.

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 15. 22:13
(0) #78
.

Pont elcsíptem a ZAK karácsonyi online koncertjét. A műsor:

Karácsonyi hangverseny

J. S. Bach: Geist und Seele wird verwirret – kantáta, BWV 35 • Sinfonia
J. S. Bach: g-moll csembalóverseny, BWV 1058
J. S. Bach: d-moll hegedűverseny, BWV 1052R (rekonstruált változat)
J. S. Bach: Jauchzet Gott in allen Landen – kantáta, BWV 51
Szemere Zita (szoprán), Kalló Zsolt (hegedű), Dobozy Borbála (csembaló), Mekis Péter (orgona)
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Kamp Salamon

Csak a végén csatlakoztam be, mert amúgy haldoklom. Nátha. Végzetes betegség, mint az köztudott. Szóval hallgatom ezt a kantátát és nem hiszek a fülemnek. A szoprán nem bírja a magas hangokat. Hamis. Meg kínlódik is szegény. Mintha fél oktávval feljebb írták volna a szólamát. A részleteket írja meg, aki akarja!


.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 14. 12:52
(0) #77
.

HEINRICH ISAAC (c. 1450-1517)

Életéről itt lehet bővebben olvasni:

http://www.choral...r.asp?id=2

Heinrich Isaac neve sajnálatos módon még mindig alig van benne a zenei köztudatban, pedig a reneszánsz kornak ő legalább akkora zeneszerzője, mint Josquin Desprez (c. 1450/55–1521), Jacob Obrecht (1457/57–1505) vagy Pierre de la rue (ca. 1452–1518). Életrajzát olvasva jól láthtó, hogy nagyon szép karriert futott be Firenzében a Medicieknél, valamint Bécsben a császári udvarban, és az, hogy halála után 400 éven át teljes feledésbe merült a neve, csak a korabeli előadói és zenefogyasztási szokásokkal indokolhatók, nem pedig művészi színvonalának alacsony voltával. Isaac felfedezése a 19 éves Anton Webern nevéhez kötődik, aki Bécsben Guido Adlernál tanulva a Choralis Constantinus 2. könyvéből írt disszertációt. Webernt lenyűgözte a reneszánsz polifónia, a különféle kompozíciós technikák és az ellenpont mesteri használata, és ilyen tekintetben Webern példaképe egyértelműen Isaac volt, nem pedig J.S Bach.

Lamentation : Quis dabit capiti meo aquan?





Ez a temetési motetta 1492-ben Lorenzo di Medici halálára íródott Lorenzo kedvenc költőjének, a humanista Angelo Poliziano versére, és ezzel Isaac új műfajt is teremtett, amely a Habsburg udvarban egészen a 17. századig virágzott.

Az album kísérőszövegét érdemes elolvasni. Savall nagyon informatív, és olyan megkapóan ír Isaacról, hogy nagyon nehéz lesz utána nem egyből elindítani a lejátszót. A kiadvány bevallottan retrospektív, és mind a firenzei, mind a bécsi udvari zeneszerzői tevékenység legszebb példáit hozza. A darabok hangkészlete, hangulata, szerkesztése köszönő viszonyban nincs a J.S Bach által csúcsra járatott barokk zenéhez, így némi rugalmasságot kíván a befogadásuk.

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 13. 13:43
(0) #76
.

Vagy itt van ez a Miserere: I. Miserere mei, Deus Allegri tollából.

Performed by Sebastian Consort:

Sára Dezső - soprano, György Philipp - countertenor, Dávid Csizmár - bass, Imre Lachegyi - recorder, Sándor Szászvárosi - viola da gamba, Anna Lachegyi - viola da gamba



Ugyanez a Le Poème Harmonique előadásában:



Inkább nem is írok semmit.



.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 13. 13:25
(0) #75
.



Antonio Vivaldi: a-moll hegedűverseny RV 356 No. 6 Op. 3 "L'estro Armonico" – I. Allegro



Én nem látok abban hibát, ha felnőtt emberek időnként összejönnek és adnak a muzsikának. Mert zenélni jó. Tudom. Meg aztán ennyi erővel akár kocsmázhattak is volna, szóval dicséretes az igyekezetük. De, hogy egy sem akad közöttük, aki feltenné a kezét, hogy emberek, álljunk már meg egy szóra, mert folyamatosan lassulunk a cselló és a csembaló miatt, ez szinte felfoghatatlan. De még ez sem akkora baj, hogy a Dunának menjünk. Viszont kirakni ezt a rettenetet a Youtube-ra mások gyönyörködtetésére...

Hogy ne maradjunk vállalható előadás nélkül:

Concerto No. 6 In A Minor RV 356: I. Allegro (Vivaldi) · Accademia Bizantina · Ottavio Dantone



.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 12. 22:56
(0) #74
.

Az orgonistákat könnyű felismerni. Kereszt van a nyakukban. Vallásos érzület nélkül nincs orgonálás. Nincs. Furcsán is venné ki magát, ha úgy járna be az orgonista nap, mint a nap a munkahelyére, hogy közben vitatja a szentírás sorait.

Az orgonisták furcsa lények. Iskolában nem vegyülnek a poroslábúakkal. Mindössze kétszer lehet velük a tanulmányok során találkozni: elsőben évnyitókor és diplomaosztón. Hogy hol és mit csinálnak a a két esemény között, rejtély. Az évfolyam közös óráin nem látni őket, ha kérdik, hogy kihez járnak szolfézsra és összhangzattanra, mindenki csak tanácstalanul széttárja a karját, nem buliznak, az önkormányzati napról is ellógnak, koleszos szobatársakkal nem kommunikálnak, tipikus testhelyzetük a fekvés, fülhallgatóval a fejükön. Mondjuk ők legalább hallgatnak zenét. Kár, hogy kizárólag orgonás felvételeket. A humor nem az erősségük. Komolyak, akár a korboncnokok.



Aztán mindig akad egy kivétel, aki rácáfol a sztereotípiákra. Andrea Marcon is ilyen.



A palinak van humora, ez nem kétséges. Elég meghallgatni a 2003-ban megjelent 3 Centuries of Italian Organ Music c. lemezét és egyből világossá válik.



Az orgonás lemezek sokszor esnek abba a hibába, hogy túlságosan is komolyan vétetik magukat, s ezzel olyan képzetet keltenek a hallgatókban, mintha kizárólag csak veretes, a lét végső kérdéseivel foglalkozó műveket komponáltak volna a hangszerek királynőjére az elmúlt évszázadok során. A regiszterek szerencsétlen kombinálása sem kedvez ennek a vélekedésnek az oldására, némely orgona beállítása olyan sötét hangulatot áraszt, mintha B52-es bombázók repülnének bevetésre.



Marcon lemeze nem ilyen. Ő egy ötletesen összeállított műsorral hirtelen letér a d-moll toccata és fúga és a c-moll passacaglia és fúga által keretezett sztrádáról, és bozótvágó késével új csapásvonalat kialakítva izgalmas intellektuális kalandra invitálja a J.S. Bach művészetétől megcsömörlött zenehallgatókat.

A műsor:

Organo Pietro Nacchini (1750) Chiesa S. Maria dei Batuti
01. Rossi: Toccata VII 04:45
02. Storace: Ricercare 06:33
03. Storace: Balletto 02:06
04. Storace: Ballo della Battaglia 02:46
05. Pasquini: Tre Arie 02:58

Organo Gaetano Callido (1778/9) Chiesa/Tempio di S. Nicolo
06. Scarlatti: Sonata in Sol K.328 05:19
07. Scarlatti: Sonata in Sol K.153 02:12
08. Scarlatti: Sonata in Do K.513 03:20
09. Scarlatti: Sonata in Do K.199 06:53

Organo Gaetano Callido (1787) Chiesa di S. Leonardo
10. Pescetti: Sonata in do minore 03:02
11. Pescetti: Sonata in do minore 02:33
12. Pescetti: Sonata in do minore 03:28
13. Galuppi: Sonata per flauto 02:00
14. Paganelli: Aria II "Sub Elevatione" 01:54
15. Valeri: Sonata III 01:39

Organo Fratelli Serassi (1858) Chiesa di S. Agostino
16. Bergamo: Suonatina in fa magg. 04:02
17. Bergamo: Elevazione in re min. 04:32
18. Bergamo: Elevazione in re min. 04:32
19. Bergamo: Sinfonia col tanto applaudito inno popola 08:52

Bár a felvételen érezni, hogy négy különböző helyszínen rögzítették az anyagot, de ez inkább emeli az album fényét mintsem rontja. A Divox jó kiadó, maradjunk ennyiben! Az album nagy időszakot fog át. A mérsékelten komoly zenéktől indulunk, érintjük az operák világát, végül a vásári hangulatú szórakoztatásnál fejezzük be.

Rossi: Toccata VII


Pescetti: Sonata in do minore I.


Valeri: Sonata III


Bergamo: Suonatina in fa maggiore


Bergamo: Sinfonia col tanto applaudito inno popola


A lemez vége egy nagy vegyesbazár. Van olyan darab, amelybe kétszer is bele van komponálva a német himnusz! Weber hatása is jócskán érezhető itt-ott, Bergamo bizonyára nagy operarajongó volt. Összességében alig akad olyan szerzemény, amelynek a dallamfoszlányait már ne hallottuk volna másutt is. Csupa olasz tolvaj szarka! Napjainkban az ügyvédek betegre keresnék magukat rajtuk. Azok még más idők voltak! Akkoriban a zeneszerzők kifogyhatatlanok voltak a dallamokból, érdekelte is őket, hogy valaki lenyúlta az ötleteiket. Nem úgy napjaink pop csillagai, akik már algoritmusokkal írják dalaikat és egyből bírósággal fenyegetnek, ha három hangnál több egyezést találnak a riválisnál. Legalább jó zenéket koppintanának...

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 11. 22:47
(0) #73
.

THE CARLO G MANU
Virtuoso liturgical music from the early 17th century

Profeti della Quinta:
Perrine Devillers, Sopran
Doron Schleifer, Countertenor
Ori Harmelin, Chitarrone
Elam Rotem, Organ and musical direction

Guest musicians:
Plamena Nikitassova, Violin
Jörg-Andreas Bötticher, Organ





anon.: Nigra sum (from Di Carlo G. Manu, ca. 1600-1620)



Az album meghallgatása feltétlen ajánlott!

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 08. 16:35
(0) #72
.



Mennyi az annyi? Hát ez az! Megmondom őszintén, nem értem a pontozós lemezajánlókat. Addig oké, hogy valaki azt írja egy kiadvány kapcsán, hogy 10 vagy 10/10, mert ezzel is nyomatékosítani lehet, hogy mennyire klassz az adott előadás és felvétel. De mennyi az egy? Vagy a három? Hogy egészen konkrét legyek, mennyi az 5/3?

https://www.thegu...y-charming

A minap szörfölés közben véletlenül belefutottam ebbe a 11 soros szösszenetbe és nem értettem. Mit takar ez az 5/3? Segítek. Semmit! Ezt csak úgy odahordta a szél. Sorminta vagy ilyesmi. Aki ezt a lemezt meghallgatta, nem veheti komolyan ezt az értékelésnek jóindulattal sem nevezhető értékelést. Oké, tegyük fel, hogy tényleg 3 pont jár az ötből. De mennyi az öt? És mennyi az egy? Hol vannak lefektetve a szabályok? Hol van a konszenzusos kiosztás? Miért 5/3? Miért nem 6/10? Vagy miért nem 4/12? Valami magyarázatot azért odabiggyeszthetett volna Kenyon, ha már volt kedves lepontozni ezt az amúgy minden tekintetben referencia előadást. Hol bukta el a 2 pontot a két előadó? Mi volt a kevés? Miben szenved hiányt a kiadvány? Ezekről miért nem ír? Kicsit olyan ez a pali, mint azok a szállodai vendégek, akik elégedetten leírják az online kérdőívbe, hogy mennyire nagyszerűen érezték magukat a hotel falai között, majd az overall experience rubrikába bevésnek egy egyest. Nooormális?



Aki kicsit is ért a fafúvókhoz, helyén fogja tudni kezelni Jos Van Immerseel és Lisa Shklyaver csodálatos, közös munkáját.

Francis Poulenc: Sonata for clarinet and piano in B-flat major, FP 184. Jos van Immerseel - piano (Bechstein, 1870), Lisa Shklyaver - clarinet (Dolnet Lefevre & Pigis, 1930)



Camille Saint-Saëns, Clarinet sonata op. 167 in E-flat major. Jos van Immerseel - piano (Bechstein, 1870), Lisa Shklyaver - clarinet (Dolnet Lefevre & Pigis, 1930)





.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 03. 12:01
(0) #71
.

Vivaldi: Concerto for violin and strings in C major, RV 237


Kalló Zsolt, Capella Savaria



- Zsolt! Klassz ez a versenymű! De most már igazán eljátszhatnánk egyszer rendes tempóban is.
- ?
- Rendes tempóban. Érted...
- Nem igazán...Ezzel most mit akarsz mondani?
- Hát csak annyit, hogy tök jó, hogy ilyen gyorsan is el tudjuk játszani ezt a tételt. Jól begyakoroltuk, rendesen beleégtek az ujjakba a hangok, kicsit lassúbbra véve biztosan nem fogunk hibát véteni benne.
- ?
- Azért játszottuk eddig ilyen őrült sebességgel, hogy mindenkiben ott legyen készségszinten. Nem? Nézd, a zenekarnak nem ártott ez a kis tempóbeli játék. Néha ki kell lépni a komfortzónából, és öszintén szólva engem nagyon megnyugtat, hogy mindenkinek ennyire kezében van a hangszere.
- Próbállak követni...
- Szóval csak az a kérdésem, hogy mikor kezdjük már el egy kicsit normálisabb tempóban játszani a tételt? Hogy mi lesz a végleges tempó. Tudod, amit a stúdióban is feljátszunk holnap.
- Ez a tempója.
- Most viccelsz!
- Mi bajod vele? Mi nem tetszik benne? El tudtuk játszani így a tételt? El. Ejtettünk benne akárcsak egy hibát is? Nem. Ép bőrrel a végére értünk? Elveszítettünk bárkit is az úton?
- Szerintem ez így gáz. Zenélés ez? Csak csapatjuk az országúton a kocsit. Életveszélyes tempóban haladunk, a felezővonal egybeolvad, a tájból semmit sem látunk, rettegve kapaszkodunk az ülésbe és vadul szórjuk az imákat, nehogy egy útmenti árokban végezzük.



- Egy Ferrari Berlinettát néha ki kell húzatni. A 300 meg sem kottyan neki. Meg aztán a kipufogócső is kívánja a torkolattüzet.
- Lehet, de én így csak az aszfaltot látom és az egybefüggő fasort. Hol maradnak a szántón legelő őzikék, nyuszik, a fák lombjai, a vakondoktúrások? A Berlinettával élményautózni is lehet. Ha egy kicsit kevésbé bátrabban haladnánk, talán a részleteket is észrevennénk magunk körül. Viszont ezzel az elmebeteg tempóval erre semmi esély. Már bocs!
- De hát így is ott van benne minden. Lehet hallani a lezárásokat, az új témákat, érthető a struktúra, kottázhatók a szólamok...
- NEKED hallhatók, mert TE ismered a művet. Te már tudod, hogy hogyan épül fel a tétel, hogy mire kell odafigyelni. De aki elsőre hallja csak, egy malteroskanállal odavetett hangkupacot fog belőle érzékelni. Jól van ez így szerinted?
- Ez egy virtuóz tétel. Látszódjon is annak! Vivaldi árvaházában a kölykök seperc alatt lekenték ebben a tempóban a szólamukat. Még versenyeztek is, hogy ki a virtuózabb. Ez volt az egyedüli kiugrási lehetőségük az életben, vagy mehettek neki a csatornának.
- Hát nem is tudom. Amikor a mű értelme, befogadhatósága sérül, akkor ezek a történetek nem igazán tudnak befolyásolni.
- Nem tudhatjuk, hogy milyen tempóban adták elő anno. Vagy te igen?
- Nézd Zsolt, én csak annyit tudok, hogy minden műnek van egy tól-ig tempója, ezekben jól szólnak a hangok, és van egy pont, amelyen túl védhetetlen bármilyen próbálkozás. Az ember a mérték. A füle, az agya, a felfogásának a tempója. Ha túlságosan gyorsan dobálod a hangokat, akkor egyrészt te sem tudsz kellően értelmesen játszani, plusz a közönség is elveszíti a fonalat. Csak azt fogják látni, hogy jár a kezed, mint a motolla, viszont a hangok és a zenei megoldásaid felét már nem fogják tudni sem kellően detektálni, sem kellően értékelni.
- Nem vitatkozom.
- Figyelj! Egyszer láttam a tévében, hogy hogyan készül a coca-cola. Képzeld, ha csak egy tizedmásodperccel is tovább töltöd bele a szénsavat, teljesen megváltozik az élvezeti értéke. Krémessé, habossá, haraphatóvá válik. Ez van a zenével is. Picit állítasz a tempón és fuccs, már megy is az egész a kukába.
- De ha nekem így tetszik! Ezzel a tempóval. Ízlésbeli dolgokról nyitunk vitát? Ez most komoly?
- A többieknek mondtad már, hogy ez a végleges tempó?
- Ja.
- ?
- Így fogják játszani és kész. Nem nyitok vitát. Akinek meg nem tetszik, szépen haza lehet menni. A zenekar soha nem volt demokratikus intézmény. Az van, amit a szólista és a karmester mond. Mással majd másként fogják játszani. Velem így kell. Világos voltam?
- Te tudod, te vagy a főnök. Viszont azt ne feledd, attól, hogy te vagy a szólista, a zenekar neve még rajta lesz a borítón és a közös produkcónkat össze fogják mosni a neveddel és a zenei látomásaiddal. Nem csak te viszed ilyenkor vásárra a bőröd.
- Még valami?
- Semmi. Kérsz egy sört?

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 02. 13:33
(0) #70
.



Korhű oboán és zongorán. 1983-as felvétel, de úgy szól, mint egy álom. Izgalmas zenei kaland Jos van Immerseellel és Dombrechttel, aki most nem barokk oboán játszik, hanem annak egy modernebb változatával. Bár ez is elég mezítlábas még. Dombrecht kb 30 évvel előzte meg ezzel a felvétellel a korát. Nem semmi.

Ez a borító annyira korszerűtlen, hogy ha a Tesco túrkálójában kerülne a kezünkbe, akkor egyből visszadobnánk a 2 köbméteres gyűjtőbe, mint egy méreten aluli pontyot. És ezzel altat el minket. Olyan, mintha direkt azt akarná, hogy ne vegyük meg vagy legalábbis ne hallgassuk meg. Pedig amit a korongon rögzítettek, az az oboázás non plus ultrája, és annyira, de annyira jól szól, mintha tegnap vették volna fel a Raumklang stúdiójában. Dombrecht kegyetlenül jól játszik. Persze aki nem szereti az oboát, annak hiába is magyarázom az album művészi értékeit és a hangszeres előadók bravúros teljesítményét. Viszont aki szereti a fafúvós felvételeket, tényleg ne hagyja ki! Már csak azért sem, mert annyira ritka az ilyen romantikus kori korhű oboa muzsika, hogy többről nem is tudok. A zongora is úgy szól az albumon, mint egy végtelenségig leharcolt zeneiskolai pianínó. Néha már azt hiszem, hogy egy cimbalom adja a kíséretet. És ettől olyan klassz a felvétel. Mert nem szépelegve játszanak rajta a zenészek, elhazudva az adott kor hangzásvilágát egy napjainkban készített Lorée oboával és egy Bösendorfer zongorával, hanem pont azt és úgy adják vissza, ahogyan az Schumann idejében is megszólalhatott. Dombrechtnek erősen kellett küzdenie ezzel a gyéren billentyűzött oboával, de amit lehetett, azt kihozta belőle. És ilyen hangszeren játszanak ma is az Orchestre des Champs-Élysées-ben is, ahol nem más az első oboista, mint Marcel Ponseele.

Robert Schumann: Drei Romanzen für Oboe und Klavier (Three Romances for Oboe and Piano), played on period instruments by Paul Dombrecht - oboe, Jos van Immerseel - fortepiano.


.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 02. 13:13
(0) #69
.

Ha már így beindítottam a fikagyárat, akkor lépnék egy bátrat előre a csapásvonalon. Vivaldi lesz kétféle megközelítésben. Első versenyzőnk Thomas Hecker. Fiatal előadóról van szó, jelenleg a Berlini Német Szimfónikus Zenekar szólamvezetője.

https://www.dso-b...orchester/ ... tion=oboen

Megnyert valami versenyt korábban és kiadhatott egy lemezt, amelyen többek között megtalálható ez az RV53-as Vivaldi szonáta.

Artist: Thomas Hecker
Artist: Michael von Schönermark
Artist: Raphael Alpermann



Akár egy könnyed tánctétel. Semmi komoly, nem? A felállás egyszerű. Van egy kéthangszeres basso continuo, és erre játszik rá az oboa. Látszólag mindenki tökéletesen tudja és teszi is a dolgát. A tempó friss, lendületes, semmi nem áll a hangfolyam útjába, az egész tétel olyan megbízhatóan ketyeg le, mint egy felhúzós, precíziós, svájci karóra. A tisztasággal sincs gond, az oboista kifejezetten szép és érzékeny hangon fúj, nem tolja túl a dinamikát és az érzelmeket - 2 percre minek is -, minden hangot kínosan pontosan indít és fejez be - elvégre zenekari művész -, díszítéseknek sem vagyunk híján, vibrátója diszkrét, jó ízlésű és finoman adagolt, összességében egy intim hangzásvilág kialakítását célozza meg, és ez irányú szándéka szerintem sikerrel is járt. Szép. Az egész tétel úgy, ahogy van szép. Igen, szép. Elsőre is ez jutott az eszembe róla és most is.

És itt van az ellenpont: Gail Hennessy.





Nyoma sincs a tánc jellegnek. Ellenkezőleg, kifejezetten vontatott és súlyos a tétel. Zenészeink, akárcsak ha szilaj lovakat terelnének, valósággal gyeplőszáron tartják az önfejű és saját utat járni akaró hangokat, amelytől minden egyes ütem erősen megfogottá és jelentőségtelivé válik. A basso continuoban a fagottot felváltja a cselló, amely kifejezetten jót tesz az előadásnak, mert két dudás (fúvós) úgysem fér el egy csárdában. A csembalista külön dícséretet érdemel amiért nem kezdi el öncélúan cifrázni a bevezetőjét és végig az egész tétel folyamán a sallangmentes kíséretet adja, ahelyett, hogy magára irányítaná a reflektorfényt, elvégre oboa szonátáról beszélünk, nem pedig billentyűs versenyműről. Ezt Parle nagyon jól tudja. Ő már akkora profi, hogy a hangszerét is maga készíti, és egyike azon keveseknek, akik első helyezést értek el a nemzetközi csembalóversenyen (International Harpsichord Competition in Bruges, Belgium). Ezt a díjat a legritkább esetben ítélik oda, rendszerint csak második helyezettek vannak.

Az oboa itt korhű, barokk hangszer, és ez hangban bizony nagyon más. Hennessy bár telt és kerek hangon játszik, mégis az ő hangja sokkal jobban közelít ahhoz a hangszínhez, amelyért anno az oboa megkapta a maga eredeti nevét, a hautboist, azaz a hangos fát. Aki esetleg nem tudná, a barokk korban az oboát a rézfúvókhoz sorolták, és erőteljes, átütő, éles hangja miatt a kürt mellett foglalt helyett a zenekarban. Ergo, aki szépelgő hangon játszik el modern hangszeren bármilyen barokk oboás darabot, alapvető tévedésben van. Persze lehet így csinálni és a hallgatóság többségének ez fel sem fog tűnni, de tessenek már meghallgatni, ahogyan pl. Dombrecht fúj, és egyből kiderül, hogy milyen hangi karakterben gondolkodhatott anno Vivaldi, amikor oboára komponált. Íme:



Most őszintén, ennek az oboázásnak mi köze Hecker végtelenül finomkodó megközelítéséhez? A barokk oboa ilyen. Ilyen a hangja, a karaktere. A barokkban a vibrátónak sincs jelentősége. Használják, de nem állandóan, kikapcsolhatatlanul. Heckernek nagyon szép a hangja és gyönyörű a vibrátója, csak hát mindig jelen van és ez zavaró. És aki hozzászokott ehhez az állandó vibrátózáshoz, nagyon nehezen nevelhető ki belőle.

Heckernek a díszítései is életidegenek, olyannyira, hogy olyan díszítéseket már tényleg csak az akadémiákon tudnak kitalálni. Korhű játékmódban jártasok ilyenkor erősen vakarják a fejüket és nem értik, hogy honnan a fenéből tud összejönni ez a töménytelen stílustalanság. És ami a legelkeserítőbb, hogy világjelenségről van szó. Teljesen mindegy, hogy a legalsóbb vagy legfelsőbb szintekről szemezgetünk, mindenünnen a stílusbeli felkészületlenség köszön vissza ránk. Akárcsak itt:

Oboe Sonata in C Minor, RV 53: I. Adagio · Ramon Ortega Quero


Érdemes rákeresni a legutóbbi genfi nemzetközi verseny barokk előadásaira is. Volt ott minden, csak nem barokk. És az indulóknak még csak izgulniuk sem kellett, mert a zsűritagok sem értették a témát. Csak tudnám, hogy akkor miért írták elő ezeket? Viszont érdekes volt hallani, hogy mennyire nemzetközivé vált egyes művek esetén a zenei felfogás. Mintha mindenkit ugyanaz a tanár tanított volna be. Ennyi kaptafára készült Schumann 3 románccal még nem találkoztam egy helyen. Rémes volt. Nem is osztottak ki első és második helyezést, csak három harmadikat.

Visszatérve Vivaldira, mondanám hogy Heckerrel is jól jár az, aki megveszi, sőt akár még örömét is lelheti a hallgatásában. A lemezborítóról is ő néz le ránk. Ez a lemez róla szól. Vivaldi csak egy ócska ürügy. Kár. A barokk nem ilyen.

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 12. 01. 18:08
(0) #68
.

Hogy kicsoda Alfredo Bernardini? Cecilia Bernardini apja. Azé a hölgyé, aki ebben a Vivaldi darabban a hegedű szólót játssza.

Antonio Vivaldi: Vioolconcert in d kl.t., RV. 237: deel 1. Allegro


Hát nem esett messze az alma a fájától. Ez egy ilyen tehetséges család. És bár lenyűgöző, ahogyan Cecilia hegedül, azért szerintem még mindig az apukája a nagyobb tehetség. De nem kell aggódni Cecilia miatt, ott van ő is mindenütt, ahol valami fontos történik. Sokat foglalkoztatott művészről beszélünk, aki fiatal kora ellenére már akkora név a szakmában, hogy időnként még Albrecht Mayer is kikéri a véleményét. Az egy másik dolog, hogy Mayer soha nem fogadja meg a tanácsait. Ilyenkor Cecilia bizonyára jókat röhög otthon a papával az asztalosműhelyben, de hát mit lehessen tenni? Van, akin egyszerűen nem lehet segíteni, mert folyton a saját feje után megy. Persze Cecilia nevét mint szakmai tanácsadóét azért beírja Mayer a kísérőfüzetbe, mert van az a bor, amelynek már kell a cégér. Azért az elképesztő, hogy modern hangszeres oboisták időnként mennyi baromságot belejátszanak egy barokk versenyműbe. Egészen nagy nevek is. Mondjanak vagy írjanak bármit is a komolyzenei influenszerek a histórikus előadóművészet jelentőségéről és térnyeréséről, a legtöbb akadémiát végzett zenésznek reménytelenül kevés fogalma van a bécsi klasszicizmus előtti előadói gyakorlatról. De nem zavartatják magukat. Á, ezek nem olyanok! A szakmai önérzet és igényesség csak nagyon kevesek sajátsága.

Alfredonak van saját zenekara is. A Zefiro. Oboát sem vásárol már magának, inkább esztergál egyet az alagsorban. Ezek a régizenészek furcsa szerzetek. Állandóan a múltban kutakodnak, és nem csak a játékukat, de a hangszerparkjukat is folyamatosan tökéletesítik. Ahogyan öregszenek, egyre jobbak lesznek. És ez Bernardinire tökéletesen áll. Már a 20 évvel ezelőtti felvételein sem nagyon lehetett fogást találni, viszont visszahallgatva az elmúlt pár év termését azt kell mondjam, hogy Bernardini megtáltosodott. Önmagához képest természetesen. Mondjuk azt nem nagyon értem, hogy miért díszít következetesen alsó váltóhangról amikor az elvileg tilos... Persze ezt megkérdezhettem volna az egyik tanítványától, akivel a minap találkoztam, de akkor, ott, úgy éreztem, hogy ez nem is annyira fontos. Mondjuk az elég látványos, ahogyan Bernardini mostanában a határokat feszegeti. De hát ez a trend, Westermann és Haynes játéka már öregurasnak számít, ők a "lassúkezűek". Éljen a histórikus hangszerparkra átültetett, a múlttal végérvényesen szakítani akaró, hatalmas dinamikai távlatokkal, széles spektrumú érzelmekkel, elképesztő virtuozitással és extravagáns ornamentikával megbolondított, napjaink modern hangszeres előadásaitól alig megkülönböztethető, új zenei felfogás. Bravó!

Hogy marhaságokat írok? Akkor tessenek ebbe belehallgatni!

Romance favorite "Les plus jolis mots" in F Major · Quartetto Bernardini


Egészen elképesztő! Egyrészt, mert kiderül, hogy nem a romantika termelte ki ezeket a variációs témájú bravúrdarabokat hanem a klasszicizmus, és hát az előadás. Ez a durr bele, hadd szóljon, lengjen ki vele a csillár is vehemencia. Ezt a darabot modern hangszeren is kínszenvedés lehet eljátszani, bele sem merek gondolni, hogy milyen lehetett egy ilyen mezitlábas csövön.

Vagy itt van a Piccolo quartetto in C Major, BI425: II. Allegro Alessandro Rolla tollából.


Szivatás. Ennyi háromvonalas hangot írni egy átfúvásos hangszere az aljasság kategórájába tartozik. A hegedüs sem tétlenkedik. Nem is tudom, hogy kinek kellemetlenebb a szólama. Az oboistáé? A hegedüsé?

És megoldják. Brilliánsan. Az egész album végtelenül játékos és könnyed, egy izzadós pillanata sincs. És annyira érződik, hogy most Bernardininek überbrutál jó a nádja. Én nem tudom, hogy honnan szerezte hozzá az anyagot vagy, hogy változtatott-e a faragáson, de hallhatóan felszabadultabban fúj mint bármilyen más lemezén. Csoda ez a pali. Ennyi idősen leiskolázza a fél világot. Kösse fel a gatyáját az a modern hangszeres, aki el akarja utána játszani Mozart F-dúr kvartettjét!






.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 11. 29. 21:31
(0) #67
.

Egy fájdalmasan szép, histórikus felfogású Albinoni adagio.

Adagio in G Minor · Ensemble Caprice · Tomaso Albinoni · Remo Giazotti · Matthias Maute





.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 11. 29. 21:14
(0) #66
.

"Meglep, hogy pont Karajant dicséred ennyire, azt hittem előásol valahonnét egy Savallos Csajkovszkij Negyediket" - Mario.


Akkor megmagyarázom egy rövid történettel.

Martin szerette a rendet és a ragyogást. Miután magasnyomású vízsugárral akkurátusan lecsapatta a nevére szóló, 178000 $/pár DarTZeel végfokokat, nekilátott a Wilson Chronosonic XVX hangsugárzók memránjainak a leporszívózásához, melyet a Tara Labs kábelek megigazgatása követett. Lábfejjel, sajnos, mert az L5-S1-es csigolyái közötti porckorong éppen kiszakadni készült és a hajlongást már nem vállalta. Ha már így belemelegedett a munkába - mert evés közben jön meg az étvágy -, egyúttal megköpdöste a Skogran Beethoven usb kábel kimeneteit is. Egyúttal a Gryphon Kalliope dac usb bemenetébe is kent egy kicsit a nyálából biztos, ami biztos alapon, majd visszadugdosta őket a helyükre. A jó kontaktus legalább olyan fontos, mint az ezüst vezetőszál. Ez volt az ő hitvallása.

Martin nem volt valami nagy hifista. Nem demózott, nem fejlesztett, inkább zenét hallgatott pénzköltés helyett. Szerette a gyűjteményét, rém büszke volt a 3 TB torrentelt zenei könyvtárára, viszont az albumok száma idővel akkorára dúzzadt, hogy az szinte már kezelhetetlenné vált. Most is éppen azon agyalt, hogy mit hallgasson és egyszerűen nem tudott dönteni. Stockhausent legyen vagy Cavalli? Martin már teljesen készen volt idegileg. Úgy érezte, hogy döntsön is bármilyen jól, valamiről úgyis jóvátehetetlenül lemarad. Mert mindig ez van, ha valaki széles spektrumban fogadja be a zenét. Mekkora kicseszés ez, nem? Mennyivel egyszerűbb lenne beállni a barokk előtt időszakra és csak azt hallgatni. Elvonulni a hegyek közé, egy kolostorba, szűzességet fogadni és kizárólag Ockeghemet, Machaut, Vitryt és Agricolát hallgatni. Mindegy. Martin férfiasan tűrte, amit kiosztott rá a sors, és szisszenés nélkül, ajkát összeharapva cipelte nap mint nap furcsa keresztjét.

Már vagy egy órája kutakodott a fájljai között, amikor egyszer csak jelzett a torrent program, hogy kész az újabb letöltés.
- Nézzed már g.cci - motyogta maga elé - Karajan Adagiója. Ezt milyen rég hallottam... És ekkor hirtelen, mintha csak élete filmje peregne le szemei előtt, beugrott neki egy rég elfeledett, 30 évvel korábbi esemény. Az, ahogyan a 14 éves trombitás haverja a Videoton rádiós magnóról kopp hangerőn elindítja neki az A oldalt, és ők ámulattal hallgatják Albinoni adagioját. Tudták is ők akkor, hogy mi az a korhű játékmód! Ilyet nekik - ahogyan napjainkban sem - akkoriban nem tanítottak a zeneiskolában. Mert mi volt egy zenedében? Lehangolt Petroff zongora, szegedi ládagyárban készült hegedű, csálén álló kottatartó, Kodály 333 olvasógyakorlat, behorpadt tubák, szimeringes tenorkürtök, Amati klarinét, műanyag fuvolák, rutyutyu zene hétvégente a 33-as teremben, fúvószenekar, népdalrondó, néha egy kis My Way és Glenn Miller. Angyalok a mennybe mennek...Régi szép idők!

Szóval ilyen háttérrel nem is voltak Martinéknak előzetes elvárásaik. Nekik akkoriban untig elég volt azt tudni, hogy Karajan és hogy Berlini Szimfónikusok. És nagyon tetszett nekik az, amit hallottak. A tempót pont jónak találták. Se nem túl gyorsnak, se nem túl lassúnak. 30 év és egy jó hifis cucc kellett Martinnak ahhoz, hogy rájöjjön: a tétel lüktetése az orgona vibrátójához van igazítva. Á, nagyon ki van találva ez a darab, egy filmet lehetne hozzá forgatni. Megy csendben a gyászoló rokonság, méltósággal és belenyugvással kísérik szeretett halottjukat utolsó útján. Nem sietnek. Hová is sietnének? Egyszerre csak megállnak, a hegedű szólóba kezd. Ő a pap. Elmondja kenetteljes, ugyanakkor szenvtelen beszédét, majd mennek tovább. Ismét megállnak, de most már egy közeli hozzátartozó szólal meg sokkal emberibb és szívhezszólóbb hangon (orgona szóló), kezdenek felszakadni az érzelmek, míg végül mindenki zokogásban végzi.



Martin soha nem tudta, hogy mivégre is ez a darab, de azt érezte, hogy köze van az elmúláshoz. Egyszer egy temetésen is ez szólt a ravatalnál. Többször megismételték. Élete egyik legfontosabb szereplője feküdt ott kiterítve fiatalon. És amilyen merev állat volt Martin, ahelyett, hogy átadta volna magát a könnyeinek és az érzéseinek, inkább azon filózott, hogy ezt most a Berliniek játszák-e avagy a luzerniek. Végül arra jutott, hogy a Karajan-féle verzió szól. Amikor vége volt a szertartásnak, egy rég nem látott rokon kérdésére már válaszolni sem tudott. Csak nyelte befelé a könnyeit, este pedig ronggyá sírta a párnáját.

Azóta Martin akárhányszor meghallotta ezt a zenét, mindig erre a fájó emlékre emlékeztette. De azon soha nem gondolkodott el, hogy most ez milyen is volna histórikus előadásban. És volt még így egypár más előadással is.

Mert mindent már ő sem dobálhatott ki a puttonyából. Mert akkor mi marad neki a végére? Inkább kitette ajánlóba mások okulására.





.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 11. 29. 20:47
(0) #65
.

Vivaldit jól játszani sem modern, sem histórikus hangszeren nem könnyű dolog, de azért nem is lehetetlen. Sztravinszkij szerint Vivaldi mindig ugyanazt a versenyművét írta, csak más variációban. Ez azért így nagyon erős csúsztatás, viszont tény, hogy Vivaldi a saját dallamait több helyütt is felhasználta, hol lassú, hol gyors tételek formájában, olykor áriát csinálva belőlük, máskor megfosztva őket a szövegüktől, de ez az eljárás J.S Bachtól sem volt szokatlan. Sőt! Bach konkrétan sportot űzött belőle. Amit Vivaldinál feltétlen érdemes észrevenni, az a rendkívüli dallamosság és az elképesztően sokszínű és kiapadhatatlan akkord kombinációk tömkelege, melyek bár összhangzattan tanításra is tökéletesen alkalmasak volnának - és mennyivel kellemesebbek mint a Keszler könyv példái -, mégsem hatnak didaktikusan.




Amikor szembejött ez az RR kiadvány, egyből felcsillant a szemem, mert mindig is kíváncsi voltam rá, hogy prof, Keith O. Johnson mit fog fel, mit tart fontosnak és érdekesnek egy barokk kamarazenekari előadás kapcsán. A szimfóniákban pokolian jó az öreg, ez vitathatatlan, de Vivaldival mire jut? Lehet, hogy beletörik a bicskája?


A felvétel 1996 októberében készült, itt:

https://www.flick...4255113515

McGegan jól csengő név a histórikus előadók között, a san franciscói székhelyű, 1981-ben alapított Philharmonia Baroque Orchestra pedig az egyik legjobb régizenei együttes az államokban. Állítólag. 1996 nem tegnap volt, és emiatt volt is bennem egy kis félsz, mert mi van, ha elkezdenek itt nekem csöpögősen, a vonókra ráfeküdve, "hatalmas tűzzel, a kifejezés olthatatlan vágyával", Fazekas Gergely ízlése szerint muzsikálni? De nem. Nagyon profin megoldották a dolgot. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy talán ezt vagy azt a részt lehetett volna másként is csinálni. Ügyesen eladták magukat, én meg fanyalgás nélkül megettem az egészet. Kétszer is egymás után! A concertok a drezdai vonulatba tartoznak, csak úgy roskadoznak a fafúvóktól és a natúr kürtöktől. Klassz, szeretem ezt a vadászhangulatot idéző stílust, és aki egyszer már belenyalt a fúvósokkal kitömött 4 évszakba – ugyancsak Vivaldi tollából –, különösen ugrani fog ezekre a darabokra. Ha valaki nem ismerné:



Ami különösen megfogott a lemezről, az a d-moll oboa kettősverseny.



És ugyanez 03:12-től az Akademie für Alte Musik előadásában:




Ember legyen a talpán, aki relációsjelet tud kitenni közéjük úgy, hogy szakmailag is meg tudja indokolni döntésének az okát. És ez a nagyon stabil minőség megy végig az albumon. Tisztán, érthetően és nagyon könnyedén játszanak. Ők már 1996-ban is azt az intim, finom, csipkeverős játékmódot csinálták, ami csak mostanában kezd elterjedni. Nem nálunk, ezt hadd tegyem gyorsan hozzá. Hogy ez mennyire dicséri a prof ízlését, az nem tudom, de annyi biztos, hogy a zenei teljesítmény miatt bárhol büszkén kihúzhatja magát, mert ismét nagyon jó produkcióhoz adta a nevét. De mit remekel ő? Ez nem is olyan egyszerű kérdés, mert már annyira el vagyunk kényeztetve jobbnál jobb felvételekkel, hogy egy ilyen hangzásvilágra manapság jóformán már fel sem kapjuk a fejünket. Én kicsit keveslem a csellót és a bőgőt, a fagott is szólhatna kevésbé szárazon, kicsit vastagabban és élőbben. De hát ez az ára a csembaló és a theorba hallgathatóságának. Az arányok így is példásak, a hangszínpad rajzolható és a hangszeres ecchok is profi munkára vallanak. 3 dimenziós tere van a felvételnek. Ez ritka! De, és erre nyomatékosan felhívnám a figyelmet: az utolsó versenymű, az RV 562 elképesztően kilóg hangminőség tekintetében. A többi is nagyon jó de ez különösen odavág.

Concerto for Violin, 2 Oboes & 2 Horns in D Major, RV 562a: I. Andante - Allegro · Elizabeth Blumenstock



Összességében nagyon jó ez a kiadvány. Nincs panasz. És, hogy így megfogott, abban a profnak elévülhetetlen érdemei vannak. Feltétlen ajánlom meghallgatásra.

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 11. 23. 16:51
(0) #64
.



Vivaldi - Agitata da due venti


Érdemes meghallgatni a fenti linket mert nagyon pontos képet ad Bartoliról. Ez a nő ilyen. Mai napig nem tudom, hogy szeressem-e a művészetét vagy sem. A 2002-ben megjelent Gluck albumát már sokszor meghallgattam és szerintem abszolút vállalhatók a zenei megoldásai. Akkoriban még nem bohóckodta el az áriákat. Sajna a 2018-ban megjelent Vivaldi lemezéről ez már nem mondható el. Íme két példa.

Vivaldi: La Verità In Cimento RV 739 - "Solo quella guancia bella"


Vivaldi: La Silvia, RV 734 - "Quell’augellin che canta"


Szerintem ez így rémes. Simon Rattelné mintha jobban érezné ezt a stílust.

Vivaldi: La verità in cimento / Act 1 - Solo quella guancia bella · Magdalena Kožená · Venice Baroque Orchestra · Andrea Marcon



Szóval eléggé szerencsétlen ez a vivaldis Bartoli lemez. Pedig a zenekar fenomenális. Talán pont ez a baj. Túlságosan jók ezek a zenészek ehhez a teljesen más korstílushoz szokott, öncélúan virtuóz énekesnőhöz. Külön ki kell emelnem a lemezről két embert. Az egyik a fuvolista, Jean-Marc Goujon, a másik a karmester és egyben szólóhedűs, Jean-Christophe Spinosi. Mellettük egyszerűen nem tud Bartoli labdába rúgni.

Vivaldi: Orlando furioso, RV 728 / Act 1 - "Sol da te, mio dolce amore"


Vivaldi: Andromeda Liberata (Serenata Veneziana) , RV 117 - Sovvente il sole


Már a Gluck lemezen is volt Bartolinak egy kínos áriája, amelyet valósággal ellopott tőle Xenia Löffler. Gondolom erősen bosszankodhatott azon, hogy miért szerződtette le ezt a zsenit pont abban az évben az Akademie für Alte Musik. Mondjuk Löffler elődje, Ann-Kathrin Brüggemann is alaposan megizzasztotta volna őt. Mi a tanulság? Meg kell tanulni rendesen barokkot énekelni, vagy maradni kell a szórakoztatóiparban és nem fellépni a legjobbakkal.

Kicsit zabos vagyok a DECCA kiadóra, mert ehhez a vivaldis projekthez választhattak volna más énekest is. Nem tették. Ők hittek Bartoliban. És Bartoli biztosan élvezte a zenélést, mert rommá inspirálták a kísérettel. Kár, hogy ez visszafele már nem működött. Goujon hazament, az asszony megkérdezte, hogy milyen volt az olasz dívával együtt játszani, és ő csak annyit mondhatott, hogy hát ez is megvolt. Semmi különös asszony. Ne is beszéljünk róla! Inkább adj inni! Jó sokat tölts!

Szóval hatalmas rutin ide, óriási akarás oda, nem ajánlom az album beszerzését. Énekeseknek viszont érdekes lehet a felvétel, mert hihetetlenül technikás Bartoli.



.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 11. 22. 22:59
(0) #63
.

Ez az az album, amelynek a létrejöttét és létezését semmi sem indokolja, de valamiért mégis itt van közöttünk, ráadásul bárki számára elérhető, megvásárolható és meghallgatható. Egy CD a Vivaldi sorozatból. A 37-es sorszámú. Ha rajtam múlna, csak ennyi állna rajta: 37. Semmi más. Se kép, se előadók, még a szerző neve sem. Pont úgy mint a vagyont érő borok cimkéjén. Hát hogyan lehetséges az, hogy egy ilyet a zeneműboltban egyszerűen le lehet emelni az állványról és már lehet is hazavinni? Még kutakodni sem kell utána. Hol marad az exkluzivitás, a tucat előadásoktól való sikító elhatárolódás, csakis az értő és felkészült füleknek való megmutatkozás, az egyszeriség és megismételhetetlenség élménye? Ennek a lemeznek a zárolt anyagok között lenne a helye, rajta a "kizárólag beavatottak" felirattal, utána három felkiáltójel!

A borító nem túlságosan informatív, meg kell fordítani ahhoz, hogy lássuk, tulajdonképpen mi is van rajta. 18 műsorszám, ebből 12 ária, a maradék egy concerto vonósokra és egy másik concerto hegedűre. Nesze neked - így magamban - már megint egy lemez, amelyet nem bírtak megtölteni kizárólag áriával. Pedig az énekes jó, nagyon jó. A Dantone által jegyzett Pergolesi Stabat Materen is ő énekli az alt szólamot. Apropó, Pergolesi! Ez ismerős?

Domenico Gallo (1730 - 1768 ca.) Sonata a tre n 1 in G Major




Az első ária bár látványos és sodró lendületű, összességében semmi különös.

La fida ninfa, RV 714: Sarai qual padre


A barokk korban nagyjából bárki tudott egy ilyet komponálni két óra alatt, ha odafigyelt a tanításra és elsajátította a virtuóz operaáriák jól bevett kliséit. Napjainkban Jay-Z a szintijével és a zeneszerző programjaival kb ugyanazt csinálja, amit Vivaldiék anno analógban. Megír napi két slágert, aztán jöhet a lecsapókassza. Utána meg irány a bolt, mert venni kell az óvodás gyereknek arany fukszot és rózsaszín Bentleyt.


Az album második műsorszáma szerintem nagyon sokak türelmével vissza fog élni.

La verità in cimento, RV 739: Se vincer non si puo


Bevallom, engem kezdetben kifejezetten idegesítettek Prina kötései. Bizonyára a tritonuszok miatt. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy az énekes és a hegedűs valami hatalmasat kamarázik. Már az csodálatra méltó, ahogyan ez a nő vesz egy levegőt és azzal elénekel egy kilométernyi taktust, majd a végén kifújja a bennrekedt maradékot. És ahogyan köti a hangokat, ahogyan ugrál rajtuk ide-oda játszi könnyedséggel, miközben arra is marad ereje, hogy tökéletes unisonoban (!) énekeljen a hegedűvel, az valami fenomenális. Ez az ária nem azért került fel az albumra, mert olyan feledhetetlenül szép. Nem. Ez itt egy demonstrációs eszköz, amely azt próbálja sejtetni, hogy mi vár azokra, akik eddig kitartottak.

És igen, a harmadik műsorszámtól indul a buli. Ekkora jön meg a profi hangmérnök, tolják be a szobába a technikusok a DJ pultot, a hatalmas hangsugárzókat, a 8 állásos sörcsapot, és már a kurvák is ott ácsorognak a bejárati ajtóban piros tűsarkúban.

La verità in cimento, RV 739: Me vuoi tradir lo so


Teuzzone, RV 736: Per lacerarlo


Ami ezen a lemezen van, azt nagyon nehéz szavakkal tudósítani, éppen ezért nem csodálkoznék, ha nem is lenne róla beszámoló a neten, pláne pontozás. Itt még az is melléfog, aki 10/10-at ad rá, mert ez az album teljesen kívül esik a zenei fősodortól, és emiatt a hagyományos megközelítés és értékítélet is elhibázott.

Dantone már eleget bizonyított nekünk, ahogyan Montanari is.

Tito Manlio, RV 738: Tu dormi in tanta pene


Ő legalább akkora főszereplője az albumnak, mint Sonia Prina, ezért is kapott bónuszba egy külön hegedűversenyt. Sonia Prina egyszerűen tökéletes, és a zenekar is 20 centivel magasabban viszi át a lécet új zenei világcsúcsot felállítva ezzel. Hogy hogyan kerül ide a vonós versenymű, azt a kiváncsiskodók feladatául hagynám, én már megoldottam a nagy talányt. Viszont annyi segítséget adnék, hogy Vivaldi írt 95 operát, amelyből fennmaradt 18, és vajon honnan lehet következtetni arra, hogy milyen is lehetett a többi? Honnan az a rengeteg nyúlfarknyi, három tételes, vonós versenymű?

Ajánlom-e az album meghallgatását? Feltétlen. Mert aki meghallgatja, az olyan minőséget kap, amely sajnos csak elvétve jellemzi napjaink zenei kiadványait és még hifis szempontból is rendkívül jóra sikeredett.



.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 11. 22. 00:31 · előzmény: SE100, #61
(0) #62
.

Ja.

.
S
SE100
Csatlakozott:
2021.09.23

Hozzászólások:
801
2021. 11. 22. 00:31 · előzmény: SE100, #60
(0) #61
.

Bocs, hogy ismét belevauzok, de rosszul idéztél. Szerintem erre gondoltál valójában:

Recorder Concerto in C Major, RV 443: I. (Allegro) · Dan Laurin · Bach Collegium Japan


.
Régizene