Profil
Felhasználónév: SE100
Avatar: S
Szint: Tag
Csatlakozott: 2021. 09. 23. 20:01
Hozzászólások
798 megjeleníthető hozzászólás
Modern zene 2023. 10. 25. 19:08
Ikonikus oboisták és hangszerhangjaik VI.


Hadady László

Modern zene 2023. 10. 25. 19:04
Ikonikus oboisták és hangszerhangjaik V.


Lencsés Lajos

Modern zene 2023. 10. 25. 00:08
Ikonikus oboisták és hangszerhangjaik IV.


William Bennett

Modern zene 2023. 10. 20. 19:13
Ikonikus oboisták és hangszerhangjaik III.


Eugene Izotov

Modern zene 2023. 10. 20. 17:47
Ikonikus oboisták és hangszerhangjaik II.


Nicholas Daniel

Modern zene 2023. 10. 20. 17:40
Ikonikus oboisták és hangszerhangjaik I.


John de Lancie

Modern zene 2023. 10. 19. 10:36






Szeretem a hangszert. Soha nem próbáltam játszani rajta, bár lett volna rá lehetőségem vagy ezer. Az oboa sem könnyű hangszer, gondoljon bárki bármit róla, ahogyan a fuvola sem az, de a fagott tényleg erős embereknek való. Elég csak megemelni tokostul és máris nem akarja lóbálni senki. Hogy a fuvola nem nehéz? Próbáld csak napi 4-5 órán át jobbra egyenesen kitartva tartani, és mire eléred a negyvenet, rendesen kikopik tőle a vállízületed. Az oboistáknak meg a jobb hüvelykujjuk megy tropára az alátámasztástól, nem véletlen, hogy a súlycsökkentés egyre fontosabb témája a hangszerfejlesztésnek.

A karabiner alaptartozéka a fagottnak, nélküle egyből kifordulna a kézből a hangszer. Szóval már ránézésre is kényelmetlen a cső, nem beszélve a nádjáról. Annyira széles és annyira illetlen, hogy soha a számba nem venném. Már a klarinét fúvókájának mérete is kiveri nálam a biztosítékot, nemhogy a fagott nádja. Továbbra is állítom: a hangszer választja a zenészt, nem pedig fordítva.

Mit kell tudnuk Rui Lopesről? Alapvetően zenekari muzsikus, de szólóban is szeret fellépni. A honlapján felsorolt zenekarok listája imponzás, ahogyan a zenésztársak nevei is. Sikeres előadóművészről beszélünk, aki a barokktól napjaink zenéjéig mindent is játszik.

A műsor:

EDOUARD DU PUY 1770–1822 Quintet in A minor for Bassoon, Two Violins, Viola and Cello Quintett a-Moll für Fagott, zwei Violinen, Viola und Violoncello
WYNTON MARSALIS *1961 Meeelaan for Bassoon and String Quartet für Fagott und Streichquartett
HELENA WINKELMAN *1974 Gott-Fa, Two scenes for Bassoon and String Quartet Zwei Szenen für Fagott und Streichquartett
MARCELO NISINMAN *1970 Rui’s Tango for Bassoon and String Quintet Ruis Tango für Fagott und Streichquintett
CAMILLE SAINT-SAËNS 1835–1921 Sonata for Bassoon and Piano, Op. 168 Sonate für Fagott und Klavier / arr. for Bassoon and String Quartet by Wolfgang Renz at Rui Lopes’ request
ASTOR PIAZZOLLA 1921–1992 Tango étude no 3 3.41 Arrangement for Bassoon and String Quintet by Roger Helou at Rui Lopes’ request

Összességében a modern zene dominálja a műsort, ezért is került ebbe a topikba az ajánló. A retrográd népek nagyon fognak örülni a Du Puy kvintettnek és a Saint-Saens átiratnak, tán még a Piazzola és Marsalis darabok befogadása sem fog nekik gondot okozni, de hogy a Winkelman szerzemény milyen hatást vált majd ki, arra nem mernék fogadni. Pedig szerintem ez messze a legizgalmasabb és egyben központi darabja a kiadványnak. Látszik, hogy semmennyire nem követem a fagott modern zenei felhaszhasználhatóságát, mert rendesen rácsodálkoztam, hogy legalább annyira lehet rajta negyedhangokat, mindenféle extrém effektusokat és akkord hangokat játszani, mint az oboán.



Bevallom, nekem Rui Lopes fagottozása kevés. Leborulok a nagysága előtt, mert technikailag nagyon rendben van a pali. Ő még gyakorol, efelől kétségem nincs, és nagyon igényes minden tekintetben. A hangra, az indításokra és lezárásokra, minden futamot ultra precízen kigyakorolt, minden hangjegye a helyén, a vonósokkal az összhangja példaértékű. Tényleg bámulatos az a minőség, amit letesz az asztalra. Csak hát a finnek ugyebár...A finn fagottosok valahogy sokkal bátrabbak. Többet mernek, többet vállalnak, vagányabbak, belemenősebbek, és ettől számomra sokkal izgalmasabbak. 

A finnek dinamikai átfogása az egytől százas skálán a teljes spektrum. Lopesnél ez látványosan kevesebb, kb 25 és 75 között mozog. Biztos vagyok benne, hogy tudna ő többet is, de nem akar. Az már nem ő lenne. Lopes ilyen. Őt így kell szeretni. Ezzel a vérmérséklettel, ezzel a hangszeres intenzitással és hangerővel. Kár, hogy nekem nem megy, pedig mondom, szenzációs a pali. Csakhát mindenből egy kicsit többet szeretnék. Mindenből. És ezt a mindent leginkább Winkelman darabjának előadásából hiányolom. Jó az meg minden, alaposan kidolgozott és végiggondolt, csak kevés. Több ötlet és hatás van ebben a szenzációs szerzeményben, mint amennyit most kapunk. Már nagyon várom, hogy Martin Kuuskmann is előrukkoljon vele!

Meg ezek a tangók is...Nem értem, hogy mit szeretnek rajtuk annyira a latin kultúrán kívül rekedt európai népek, pláne Lopes, aki bár elmondása szerint szeret tangózni, mégsem érzi a hangulatukat. Kb annyira hiteles a játéka, mint egy bicskával fagyizó műparasztnak a világot jelentő deszkákon. Nehéz kitörni a komolyzene betonfalai közül. Szerintem addig volt jó, ameddig Eddie Daniels sem játszott jazzt. Hiába a brilliáns technikája, mérföldekről ordít róla, hogy inkább Mozart való neki. És ez a véleményem Lopes kapcsán is. Én elhiszem, hogy vágyik a változatosságra, hogy időnként jó és szükségszerű is kilépni a komfortzónánkból - amit a modern darabokkal rendre meg is tesz -, csak ezeket a latinos temperamentumot igénylő műveket tudná már egyszer elengedni! Látott már valaki hazai swing bajnokságot? Az még ilyen. Próbálkoznak-próbálkoznak, de nem megy. Az értékelhető produkciók rendre elmaradnak, mert nincs a műfajhoz kötődésünk, és ettől olyan siralmas az egész. Lopesnek sincs sok köze a tangó világához, de azért csak erőlteti ezerrel. Ő biztosan élvezi a dolgot, kár, hogy én nem. 



Hogy ajánlom-e az albumot meghallgatásra? Fagottosoknak mindenképpen. Másoknak annyira nem. Pénzt biztosan nem adnék ki érte.


 
Régizene 2023. 10. 18. 10:53
Egy újabb, ismét erősen vitatható díszítésekkel ellátott előadás Albrecht Mayer előadásában. A dolognak külön pikantériát ad, hogy a Strauss oboaverseny ráadásaként játssza.



És ugyanez a tétel histórikus felfogásban:






 
Régizene 2023. 10. 18. 00:15
Nem értem, hogy miért csinálják ezt. Ilyen díszítések nem léteztek a barokk korban.
 
Romantikus zene 2023. 10. 16. 21:04
Ez az érzelmi vasutaztatás biztosan jót tesz egy amúgy nem tehetségtelen 14 éves gyereknek? Én csak az idomítás csodáját látom ebben az előadásban, meg a rengeteg grimaszt, amelyet bizonyára a tanárától lesett el. Az ön helyében az őszinte hangokat máshol keresném.

Régizene 2023. 10. 15. 20:18
"A magyar karmesterek, zenészek 3 alapvető dolgot nem tudnak: mi az, hogy OBOA ? Mi az, hogy ELSŐ OBOA POSZT ? Mi az, hogy próbajáték ? A magyarországi oboázás nem haldoklik, hanem kómában van. A Világ legjobb zenekarainak vezéregyénisége, legjobb zenésze a principal oboista :
 
Chicago, Boston, New York, Met, Cleveland stb... Hallgasd meg a magyar zenekarokat "! - Hadady László

Kemény szavak.

Honnan lehet tudni, hogy szakmailag egy szimfónikus zenekar hol tart, mire képes? A válasz rém egyszerű. Meg kell hallgatni a szólamvezető oboistájukat és akkor mindenre fény derül. Az oboa nem csak az együttes pontos hangolásáért felel, de sajátos, zenekaron áttetsző, bámulatosan sokszínű hangja révén világítótoronyként őrködik a helyes intonáció felett is. A zenekarban az oboa a viszonyítási pont, ő a referencia minden tekintetben. Ha a szólamvezető rendkívüli képességekkel bír, ha mind technikailag, mind zenei kifejezés tekintetében a top-top-top kategóriába tartozik, akkor az egekbe tud emelni és ott tud tartani 70-80 embert 20-30-40 éven át. John Mac, Ray Still, John de Lancie, Hadady László, Richard Woodhams, Eugene Izotov, Matthias Arther, Piet Van Bockstal, Nicholas Daniel, Alex Klein, Frank Rosenwein mind ilyen kaliberű muzsikus.

A Bostoni Szimfonikus Zenekar jelenlegi sikerét óriási részt a 2001-ben hozzájuk került szólamvezető oboistának, John Ferrillonak köszönheti.



Ezt a bejátszást feltétlen ajánlom végighallgatni, mert tele van a hangszerirodalom legemblematikusabb állásaival, és ahogyan Ferrillo fúj, az maga a csoda. Fantasztikusan szép hang, megalkuvást nem ismerő intonáció, határtalan zenei képzelőerő és nagyon erős karizmatikus jelenlét jellemzi a játékát. Már az első hangtól nem ereszt, végig odatapaszt a felvételekre, valósággal vibrál körülötte a levegő, és ez a lenyűgöző mesterségbeli tudás, ez a hangszeres káprázat egészen bizonyosan a zenésztársaira is jótékonyan hat. Mert olyan nem fordulhat elő, hogy valaki bénán játszik előtte vagy utána, vagy ha mégis, hát az olyan kontrasztos lenne, hogy a különbséget mindenki azonnal észrevenné. Ferrillo tudását alaposan meg is fizeti a zenekar menedzsmentje. Félmillió dollárt keres évente.

Hogyan kell egy zenekarnak hangoló A hangot megadni? Sokan még ezt sem tudják, így elmondom. Mezzoforte bele kell fújni a hangszerbe, majd egy crescendot csinálni rajta.

Valamiért Magyarországon a hangoló A hang még mindig 442 Hz. Ez azért is furcsa, mert már évtizedek óta 440 a standard. A 440-re való átállás nem egyszerű, de nem is lehetetlen feladat. Kell hozzá egy jó építésű hangszer, egy megfelelő méretben felkötött és jól faragott nád, egy hangológép és rengeteg gyakorlás. Amikor először próbáltam tartott hangokat fújni hangológép segítségével, megdöbbentem, hogy mennyire nincsenek helyén a hangjaim. Mindent máshová hallottam vagy képzeltem el. Kicsit feljebb, kicsit lejjebb. Eleinte ajakkal próbáltam korrigálni a hamisságot, de gyorsan beláttam, hogy itt a teljes rendszert kell újragondolni. Mert az nem elég, ha a hangológéphez igazítom a befúvásom. Hangológép segítségével fújni nem nagy tudomány. Bárki képes rá. De ugyanezt a tisztáságot nélküle is hozni a koncerttermekben, na az már valami!

A nád hosszúsága kritikus kérdés az oboázásnál. Ha túl hosszú, akkor alacsony lesz a hangszer, ha túl rövid, akkor meg túl magas. Aki faragott már nádat, pontosan tudja, hogy a jó nád nem feltétlen felel meg a hangolási paramétereknek. Hányszor volt már olyan, hogy addig vagdostam belőle, ameddig már csak gyakorlásra volt alkalmas. Marha jól szólt, az alsó és felső hangoknál is egyaránt megállta a helyét, volt tartása, bírta staccatót, lehetett rajta halkan és hangosan is játszani, a hangja is szép volt, éppen csak 445-öt tudott. Szóval el volt faragva rendesen. A legnagyobbakkal is megesik az ilyen. Minden nád egyedileg készül, és az anyag minősége is befolyásolja a végeredményt.

A stift kihúzogatását a hangszerből soha nem tartottam jó megoldásnak, de kényszerűségből sokszor meg kellett lépnem. Sajna amikor oboázni tanultam, nem rendelkeztem saját hangszerrel. Szerény körülmények között éltem, anyámnak nem tellett sem drága, sem olcsó oboára. A zenei általános iskolában botrányosan sz@r Hüllereken és Mönnigeken kellett az alapokat elsajátítani, és ez a tendencia a szakiskolába kerüléskor csak tovább romlott. Ott is ilyen csotrogányokat adtak nekünk, de azok még rosszabb állapotban voltak, mert a korábbi növendékek gyakoroltak is rajtuk, nemcsak nézegették otthon a négy fal között. Annyira rossz állapotban voltak, hogy a hangszerész is már csak laposfogóval javította őket. :)

15 évesen láttam először élőben professzionális Rigoutat oboát, egy bajai zenei táborban. Kemény Jánosé volt, de csak nézegethettem, bele nem fújhattam. Évfolyamtársam röhögve mesélte késöbb, hogy semmit nem veszítettem vele, mert totál el volt fújva a hangszer. Már a kétvonalas C hang sem volt rajta a helyén. 17 voltam, amikor végre kipróbálhattam egy Lorée classicot, és megdöbbentem, hogy milyen könnyen kijött vele egy háromvonalas G hang. Éppen csak belefújtam és már ott is volt. 

A minap valamelyik AVX-es fórumtag azon sopánkodott, hogy a Fesztivál Zenekar új hárfára gyűjt és hogy ez mekkora szégyen már. De hát ez így megy mindenhol a világban! Vannak a vastag pénztárcájú támogatók, és a pénzügyi igazgatók kuncsorognak náluk. Rá kell keresni a Chicago SO honlapjára, és a szólamokhoz (chair) oda van írva, hogy melyik intézmény vagy család támogatja busás összegekkel a működését. Hogy napjainkban milyen a hazai zeneiskolák hangszeres ellátottsága? Passz. Amikor én tanultam zenét, még sz@r volt. A vidéki főiskolákon is. Tudok olyan kitűnő oboistát, aki egy Mönniggel ment el a Prágai Tavasz Fafúvós Versenyre, és azzal is diplomázott le akadémiai szakon. Neki sem futotta drága csőre, pedig ha valaki megérdemelte volna, akkor ő. Egy hölgyről beszélek. Ma is oboázik, zenekarban övé az angokürt szólam.

Amikor főiskolára kerültem, valami csoda folytán hozzájutottam egy Rigoutat Riec tipusú oboához. Vadonatúj volt. Én fújtam be. Bár gyakorló hangszernek volt minősítve, egészen korrekt hangot lehett belőle kihozni. Sajna az alsó hangokat nagyon kellett taposni hozzá. Az ujjaim rendesen kifehéredtek ilyenkor. Nádat egyszerűen nem lehett hozzá rendeset faragni. Ha az alsó hangok stabilan szóltak, elmászott a többi és viszont. Ismét jöttek a kompromisszumok, de legalább jóval kevesseb, mint a szakiban. Ezzel a hangszerrel már együtt lehetett élni. Utolsó évben kaptam egy másik hangszert, az is új volt, egy fedett billentyűs Mönnig. Ránézésre nagyon bíztató volt és a hangja sem volt gáz. Nádat is lehetett hozzá faragni, csak hát volt egy kis bökkenő vele. A hangszer rövidebb volt egy centivel, mint a Rigoutat! Ezt meg hogyan? Én is, és a tanárom is csak vakartuk a fejünket. Végül azt találtuk ki, hogy hosszúra kell kötni a nádat, változtatni kell a nyersanyag formáján és vastagságán, majd így visszafelé vagdosva kideríteni, hogy hol van az a pont, amikor a hangszer még nem válik instabillá, de még a hangolása belefér a 442-443-as tartományba. Nesze neked 440! Amúgy meg kell jegyeznem - és ezzel tartozom az igazságnak -, hogy azon a főiskolán, ahol én tanultam (Debrecen), a 442 Hz volt a standard. Nem is volt opció soha a 440! Sem tanítási órákon, sem az iskolai zenekarban, sőt, még a város szimfónikus zenekarában sem! Tudom, ez így, utólag elég hajmeresztően hangzik. Amikor 1993-ban Pécsett egy nemzetközi zenei táborban megkaptam a szólamvezeői posztot két hétre, Ligeti András megkérdezte tőlem, hogy hány hertzre hangolok. Mondtam, hogy 442-re. Ezen egy kicsit elgondolkodott, húzogatta a száját, visszakérdezett, hogy 440 menne-e, én mondtam, hogy tutira nem, ahhoz teljesen más nádak kellenének. Látta, hogy komolyan gondolom, majd kiegyezett a 442-vel. Valószínűleg nem csinálhattam rosszul a dolgom, mert másfél méterre ültem tőlem nap mint nap, és egyszer sem mondta, hogy tanuljak már meg végre oboázni. :) Ekkor még a Rigoutat hangszert használtam. Három évre rá eljött a diplomakoncert ideje, és ahogy próbáltam behangolni a hangversenyzongorához a Mönnig-gel, egyszerűen nem ment. Túl magas voltam hozzá. A nád kihúzgálása sem segített. Mi lett a megoldás? Fél hanggal feljebb lett hangolva a zongora. :)

Szóval a 440-es játékmód sok tényező függvénye. Kell hozzá egy nagyon jó építésű hangszer, lehetőleg egy Lorée, kell hozzá egy ideális széllességű, hosszúságú és faragású nád, hangológépes befújás, és eltökéltség, hogy ebből a 440-ből nem engedek. Ez az, amelynek a kultúráját egyelőre nem látom sem a zenei oktatásban, sem a koncerttermek világában. Sok zenész élete telt el úgy, hogy azt sem tudták, hogy hol van a hangszerükön a hangok helye. Egy hegedűs egyszer kétségbe vonta a hangológépes hangképzést, mondván, hogy a fisz és a gesz hang a maga összhangzattani rendszerében másként viselkedik, másként kell őket intonálni. Na, gondolkodjunk egy kicsit! A perfekt hangolási szisztéma szerint az oktáv hangjai 12 egyenlő részre helyezkednek el egymástól. Ezek a félhangok. Ha az oboán Fisz hangot játszok, az kotta szerint persze lehet Gesz is, de a hang attól még Fisz marad, mert így kell képezni, és ennek a Fisznek van egy állandó, herzben is kifejezhető rezgési értéke. Szóval azzal előhozakodni, hogy egy vonós azért nem használ hangológépet behúzáskor, mert minden félhangot kétféleképpen játszik az előjegyzés függvényében, szóval ez kérem a nettó hülyeség kategóriája. Olyan van, hogy az oboa építéséből fakadóan az egyvonalas G alapból magas, de ezt lehet, sőt kell is korrigálni. Akarom mondani, kellene, de alig csinálják páran.

Azon elgondolkodott már bárki is, hogy miért A hangot ad az oboa? Hát persze, hogy a hegedű üres A húrja miatt. Amúgy meg az oboán a legstabilabb hang a kétvonalas D. Ehhez kellene hangolni. De hát hiába a logokus érvelés, egyelőre a hagyománnyal való szakítás még várat magára.

Szóval hogy is van még egyszer ez a hazai hangolósdi? 440 helyett inkább 442-443-at adnak meg az oboisták a zenekarnak, a hegedűk egyből magasabbra hangolnak, az oboista ezt nem kéri ki magának, és mivel sokuk azt sem tudja, hogy mi az a tiszta játékmód, 444-ről pillanatok alatt felcsúszik a zenekar 447-448-ra. Vokális műveknél ez gyilkos eljárás! John Mack, a Cleveland SO legendás oboistája egy egész koncerten át képes volt 440-en tartani a zenekarát. Volt hozzá jó hangszere, tudott hozzá kényelmes és jó hangú nádat faragni, nem fáradt el vele, nem kínlódott folyton vele, nem harapdálta, és még füle is volt a zenéhez. A többiek megbíztak benne és vakon követték. Ennyi. Ezt hívják profizmusnak.

Szóval Hadady tanár úrnak igaza van.

De hogy ne maradjunk zene nélkül és ne forduljak át teljesen off-ba, mindenkinek ajánlanám ezt az albumot. Oboás. És pont a témába vág. Mert a szólista tisztán és érthetően játszik. Ritka az ilyen, mint a fehér holló, higgyétek el! Az előadás nem histórikus, de ahogyan Boyd fúj, az lebilincselő.



A lemez meghallgatása feltétlen ajánlott. Oboistáknak különösen!

Vivaldi: Oboe Concerto in D, R.453 - 1. Allegro



 
 
Régizene 2023. 10. 14. 21:14
Ez annyira jó előadás, hogy egyszerűen be kellett ide emelnem.



Az oboisták: Xenia Löffler, Michael Bosch



 
Régizene 2023. 10. 02. 21:54
Csak megtaláltam a keresett Leclair előadást! Chloe Fedor. Így hívják a hegedűsünket. Chloe Fedor.



Szeretem elnézni munka közben, ahogyan rém komoly arcot vág a kottához. Ha nem hallanám, csak látnám, akkor is tudnám, hogy jól hegedül. Nem ez volt élete koncertje, sok a baki, a kíséret is elég döcögős, viszont egy élő előadás legtöbbször kb ilyen. Ennyit ad. Nem az egészet kell egyben értékelni, hanem a kis részeket külön-külön, önmagukban. Sajna nagyon hozzászoktunk már a CD minőséghez, a színpadokon elvárt a robot hegedülés, pedig hát mindenki ront. Még a legnagyobbak is. Na, ők tudnak aztán igazán mellényúlni a dogoknak! Viszont ha megcsillanak, akkor meg megy a nyálcsorgás ezerrel. Itt is ez van. Vannak elmaszatolt részek jócskán, hamis hangok is, nem is kevés, a mű második fele nagyjából kukázható, ennek ellenére már vagy harmincszor meghallgattam. Én egy ilyen koncertnek is tudok örülni, mert ott van benne az, amit zenélésnek tartok. 05:04-től különösen. Onnatól valami nagyon fontos történik. Ennyi nekem bőven elegendő, hogy jegyet váltsak a következő koncertjére.

Régizene 2023. 10. 02. 15:39



Bevallom, bogarat ültetett a fülembe ez az orchestergalileo nevű troll. " These bouncing bows are totally out of style!!! Too bad. According to Clive Brown, string players did not mastered the spiccato (off-string) style before the beginning of the 19th century. Leclair concerto was written in 1737. Of course this assertion could be contested but it could certainly apply for the average orchestra string player at this time".

Azt írja, hogy Clive Brown (?) szerint nem emelgették, nem pattogtatták így a vonót a húrokon Leclair idejében. Szóval ez az előadásmód, bár vitatható, ezzel a közepes képességű zenekarral tutira tévedés.

Bevallom, ezek a technikai dolgok mindaddig nem zavarnak, ameddig nem látom játszani a zenészeket. Tudom, vannak olyan hifisták, akik csukott szemmel tízből tízszer megmondják, hogy éppen milyen tápkábel van bekötve az erősítőbe, sajna nekem nincsenek ilyen természetfeletti képességeim. Ha oboát hallok sem tudom megmondani, hogy az illető a felső vagy az alsó ajkára támasztja-e a nádat, vagy hogy éppen milyen szájtartást alkalmaz, pedig ha valamihez értek, akkor az az oboa. Szóval szívem szerint elengedném ezt a vonókezelős dolgot és nem rugóznék rajta. De! Nem is olyan rég belefutottam a Youtube-on egy szintén Leclair hegedűversenybe, amelyet félreérthetetlenül Leclair idejének megfelelő technikával adtak elő. Sajnos a csatorna már levette az előadást, az előadó hölgy nevére sem emlékszem, pedig még a honlapjáig is eljutottam, és bár származását tekintve tengerentúli, az európai régizenét játszó zenekarokban rendszeresen megfordul. Szóval engem ennek az ifjú hölgynek a tehetsége és a hangszerkezelése lenyűgözött. És el kell ismernem, hogy tényleg más jön ki mind hangszerhangilag, mind zenei megformálását tekintve, ha valaki szigorúan a húrokon vezeti a vonót és nem emelgeti el onnan folyton. Egy tétel erejéig fantasztikusan működött az eljárása, viszont a második és harmadik tételén már unatkoztam. Szóval az jár most a fejemben, hogy bár lehet itt erőltetni ezerrel a histórikus játékmódot, azért zenész is kell hozzá, aki egy teljes koncert erejéig képes kiaknázni ennek a mai hangképzéstől alapjaiban eltérő megszólaltatást. Mindazonáltal elnézve Carmignola vonóját, nem sokat ugráltatja. Viszont ahol igen, ott jó okkal teszi. És milyen elegánsan és szemkápráztató ügyességgel csinálja! Azért ezt is meg lehetett volna említeni a fikázás közben. Hogy Carmignola tud hegedülni.

A művet jól ismerem. Nem kell hozzá kotta. És ezzel a háttérrel azt tudom mondani, hogy histórizmus ide, modern játékmód oda, megformálását tekintve nem lehet többet belepakolni. Kossenkotól fuvolán még meghallgatható, viszont oboán már senkit sem tudnék ajánlani. Szóval hiába egy másik kommentelő megjegyzése, hogy oboán is jól mutat a darab, ez annyira azért nem állja meg a helyét. Erős kompromisszumokat kell kötniük az oboistáknak, ha el akarják fújni a hegedű szólamot. Mondjuk a legmagasabb hang a háromvonalas É, szóval ez még bőven kijátszható, viszont van pár hosszú futam a műben, amely egy levegőre egyszerűen nem megy. Persze, hogy nem, mivel hegedűre írták.

Hogy jól sikerült-e ez a koncert? Carmignola arcát elnézve nem túl boldog, elég csak megnézni a fejét az első tétel után, bár szerintem igazán nincs miért elégedetlenkednie. Tudom, hogy képes ő sokkal érzékenyebben és kifinomultabban is játszani, de hát ez Leclair. Szögletesebb, élesebb vonalakkal határolt, mint azt pl Vivaldi darabjainál megszokhattuk. Carmignola amit lehetett, jó érzékkel megjátszott, a díszítései pedig igazán profik. A hangerővel nem fukarkodott, de nem is esett át a ló túloldalára. 

Emelgette a vonót...Ez legyen az életben a legnagyobb bajunk! A koncert végén azért csak elmosolyodott a mester!

 
Régizene 2023. 09. 29. 21:56
Jean-Baptiste de Lully (Firenze, 1632. november 28. – Párizs, 1687. március 22.)


"Buga Jóska nem szép ember, de gavallér". Ennyi évszázad távlatából már soha nem fogjuk megtudni pontosan, hogy milyen is volt valójában ez az ember. Termetéről és ábrázatáról még a róla készült képek sem mutatnak egyértelmű egyezséget. Állítólag annyi szépség volt benne, mint egy új traktorban.



Természetét tekintve Lully ambíciózus és törtető ember volt, sokak lábára rálépett, szántszándékkal, és bizony azok a nagyvadak, akiket nem sikerült levadásznia, időnként csúnyán visszamartak rá. Állítólag befutott művészként egészen normálisan viselkedett, zenészeit nem terrorizálta, és a hegedűt sem verte már többé szét a koncertmester hátán, igaz a modora továbbra sem tükrözte annak a főúri közegnek a kifinomultságát, amelyben végül is az egész életét töltötte és ahová annyira igyekezett beilleszkedni. Származását tekintve olasz volt. Eredeti neve: Giovanni Battista Lulli. Nem mintha ez olyan fontos lenne számunkra. Összességében egy kivakarózott olasz suttyó benyomását kelti, aki elszántságának, kitartásának, ármánykodásainak és a művészetek iránti kimagasló tehetségének köszönhetően bejutott a legelőkelőbb francia társadalmi körökbe, s bár zenéjével hatalmas hatást gyakorolt a barokk kor zenei formáira és az utána érkező zenészekre, haláláig sültparaszt maradt. Élete tele volt botrányokkal, pártfogója, XIV. Lajos egy idő után ki is ábrándult belőle, amelyben nagy szerepet játszott Lully kicsapongó és nem titkolt homoszexualitása.

Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy szeretne-e egy ilyen ember szerzeményeivel foglalkozni. Savallt nem zavarta Lully zavaros élete, és 2003-ban kijött ezzel az albummal.

   

Goodwin oboás csapatával nagyon másként hangzik az 1670-es keltezésű Le Bourgeois Gentilhomme szvit. Nem szól az rosszul egyáltalán. Ellenkezőleg! Kifejezetten izgalmas interpretációnak tartom. Viszont az eredeti hangszerelés annyival jobb, annyival változatosabb megvalósítási lehetőséget kínál az fafúvós átirathoz képest, hogy egyszerűen nem lehet vele versenyre kelni. Dallamot most se keressünk! Lully zenéje nem erről szól. Sokkal inkább a különféle hangulatokról, a reprezentációs funkciókról és a ritmika virtuóz használatáról. Lully a ritmuseltolások nagymestere. Nagyon értette a módját, hogy hogyan rejtse el a hangsúlyos egyeket és hozza játékba a hagsúlytalan kettőket.



Hogy milyen Savallék előadása? Parádés!



Meglepődnék, ha a használtpiacon felbukkanna belőle akárcsak egy eladó példány is. Aki ettől megválik, annak csak gratulálni tudok.





 
Régizene 2023. 09. 25. 12:11


Ennek az albumnak mindössze egyetlenegy hibája van. Az, hogy megjelentették. Ráadásul kétszer is! Először 2008-ban a Berlin Classics, másodjára 2013-ban a Brilliant Classics. A cselló és a fortepiano mintha nem is lenne a szonátákba. Amíg ők a háttérben vegetálnak, addig az oboista minden jóízlést sutba vágva a szó legszorosabb értelmében véve szétfújja az előadást. Fáj hallgatni.

Régizene 2023. 09. 24. 21:36
Anime Immortali - Franco Fagioli - Kammerorchester Basel - Daniel Bard



Érdemes rákeresni a zenekarra, mert nagyon jók. A székhelyük Baselben van. Két állandó helyszínre meghirdetett bérletsorozatuk van, ezek mellett külföldre is sokat járnak, évente kb 60 fellépésük van összesen. A repertoárjuk a barokktól a kortásig terjed. Ha kell histórikusan játszanak, ha kell modernül. A korhű mutatványhoz a szükséges hangszerparkkal is rendelkeznek és hozzáértő karmesterekből sem szenvednek hiányt. Közöttük találjuk Giovanni Antoninit, Philippe Herreweghet és René Jacobst. Persze olyan nincs, hogy egy seggel bárki is két lovat tudjon rendesen megülni egyszerre, és ez a mutatvány ennek a zenekarnak sem sikerülhet, legyen bármennyire is felkészültek. Amikor histórikusan tolják, csak a vonósok maradnak, az állandó fúvós sor egyből ugrik, és helyüket meghívott régizenészek foglalják el. Elnézve a hegedűsök nyaktámaszait és vonóit, rájuk sem mondanám, hogy hardcore régizenespecialisták, de legalább nem acélhúrokon muzsikálnak és a csellisták is a lábuk közé szorítják a hangszereiket. Szóval kicsit vegyesbazár-szerű a kiállásuk, amely bizonyára megosztja a magas elvárásokat megfogalmazó régizene-rajongókat. Az Accademia Bizantinához semmiképp sem hasonlítanám őket, annak ellenére sem, hogy első és második blikkre is nagyon magasra teszik a mércét. Az én véleményem régizene kapcsán mindig is az volt, hogy a krumplileves legyen krumlileves! Ha valamit lehet tökéletesen csinálni, akkor csinálják úgy! Ne hagyjanak kiskapukat!

A Kammerorchester Baselnek nem ez az első Mozart áriás lemeze. 2016-ban már kiadtak egyet Regula Mühlemannal. Azon a felvételen még modern hangszerpark kíséri a művésznőt ( Matthias Arter oboahangja éppen elegendő bizonyíték rá ), amely a magasabb hangolás miatt jócskán megnehezíthette az áriák kiénekelhetőségét. De Mühlemann állta a sarat és megbírkózott velük.




Fagioli már a hibrid együttessel énekel, és ezt sokkal szerencsésebb felállásnak tartom. A histórikus fafúvósok hangja lágyabb, hajlékonyabb, kifejezőbb, mint modern utódaiké, és ez remek támaszt és hátteret biztosít az elképesztő hangi kvalitásokkal rendelkező Fagiolinak. A Gramophone magazin is elismerően nyilatkozott a szólista teljesítményét illetően, de azért nem bírta ki, hogy oda ne szúrjon neki egyet, mondván, hogy hajlamos az egysíkú ábrázolásra. "...his characterisation tends to be generalised". Ha már így adódott, megragadnám az alkalmat, hogy ismét véleményt nyílvánítsak a Gramophone szakértelmével kapcsolatban.



Fagioli szeret vibrátózni. Tud ő nyílegyenes hangokat is énekelni, ha kell. Hallhattuk eleget. Most nem élt a lehetőséggel. Nem úgy a zenekar, és ez a kettőség nagyon különleges hangzással ajándékoz meg bennünket. Gondolom sokakban felmerül majd a kérdés, hogy miért énekel Mozartot egy kontratenor, mikor ebben a zenetörténeti korban a kasztráltak színpadi jelenléte már nem volt domináns. Számomra is újdonság, hogy Mozart több áriáját, közöttük a  Exsultate, jubilate-t is Venanzio Rauzzininak, a híres kasztrálnak írta. Elhallgatva az áriák figyelemreméltó hangterjedelmét és technikai nehézségeit, igencsak jó énekes lehetett Rauzzini. 


Venanzio Rauzzini

Fagioli hangátfogása elképesztően nagy. Nagyon komoly és zsíros mélyei vannak. Sokkal, de sokkal jobb őt ilyenkor hallgatni, mint Mühlemannt, aki még a hangszínét is kénytelen elváltoztatni, amikor megy szépen lefelé a pincébe. De hát ez egy adottsági kérdés. Egy bizonyos szintig lehet a hangszálakat trenírozni, aztán tovább már nem megy. De nem is a hangterjedelemben érdemes keresni a két előadó közötti alapvető különbséget, hanem a zenei mondanivaló kifejezésének technikai képességében. Ebben Fagioli fényévekkel jobb. Mindig rácsodálkozom, hogy ennek a palinak mennyire gazdag a fantáziája és milyen tartalmasan tud bármit is elénekelni, legyen az Handel vagy Rossini mű. Most is ez van. Az áriái kinyílnak, élettel telnek meg, és Fagioli olyan természetességgel énekli el őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És hát az ízlése ugyebár. Ahogyan Mozartot énekli. Ezt a korstílust is tökéletesen érzi és uralja. Ott van a bőre alatt, a szöveteiben. Nehéz lesz után nem histórikusokat hallgatni.

Az album meghallgatása feltétlen ajánlott!

Régizene 2023. 09. 19. 20:31
Telemann: 12 fantázia szólófuvolára, kíséret nélkül



Georg Philipp Telemann már jócskán benne járt a negyvenes éveiben, amikor ezt a sorozatot megírta. Érett alkotói korszakának reprezentáns művéről van tehát szó. Szegény Telemann jócskán kapott hideget és meleget is az utókortól. Most ott tart vele kapcsolatban a közvélekedés, hogy bár rengeteg szerzeménnyel bír, többel, mint J.S Bach és Handel együtt véve, sajna ennek a zeneszerzői hagyatéknak csak egy kis része kiemelkedően magas színvonalú, a többi, a nagyobbik rész inkább csak közepes, a még futottak kategória. Érdekes mód a saját kora sokkal megértőbb volt a művészetével kapcsolatban, olyannyira, hogy a legnészerűbb és legkeresettebb német barokk zeneszerzőnek számított.

Napjainkban J.S. Bach kultusz van. Aki ezt nem látja, nem hallja, az hülye. A csapból is J S. Bach zenéje folyik. A BBC odáig ment, hogy 2019-ben megkeresett 174 zeneszerzőt, hogy szerintük eredetiség, hatás, mesterségbeli tudás és élvezhetőség alapján ki volt minden idők legnagyobb zeneszerzője. Többségük J.S Bachra voksolt. Most már ezt is tudjuk. És? Olcsóbb lett ettől egy kilo kenyér?

Nem akarom elvitatni a lipcsei mester jelentőségét, sok művét ismerem és fújom fejből, de hogy ő volna minden idők legnagyobb zeneszerzője...Ha másra nem, arra pont jó volt eddig ez a topik, hogy bemutassuk, jócskán voltak rajta kívül mások is, akik mind mesterségbeli tudásban, mind dallamszerkesztésben, behatásban és élvezhetőségben rendre megelőzték őt. J.S Bach és Telemann amúgy jóbarátok voltak. Olyannyira, hogy Carl Philipp Emanuel Bachnak Telemann volt a keresztapja. De barátja volt neki Handel is, és nagyjából  mindenki, aki akkoriban egy kicsit is számított a zene világában.

Telemannt halála után gyorsan elfelejtették, újbóli felfedezése napjainkban is tart. A vele fellelhető felvételek, előadások vegyes képet mutatnak. Sajnos sok közöttük a gagyi. Meggyőződésem, hogy egy histórikus formában tálalt retrospektív sorozat sokat lendítene a reputációján. Lazarevitch kiadványa most nagyon kapóra jön nekünk!

A kéziratot Hamburgban adták ki, és egy eredeti példány ma is megtalálható a brüsszeli királyi konzervatórium könyvtárában. A fedlap alapján a fantázia sorozat hegedűre lett szánva, de a cím egyértelműen elírás. Elég csak belenézni a kottába, és ordít róla, hogy nem hegedűre, hanem fuvolára íródott. Anno sokat lapozgattam az urtext kiadást. Hangszer nélkül, csupán belső hallásra támaszkodva is el remekül el lehet vele bíbelődni, a kottakép egyszerű, könnyen olvasható és világosan értelmezhető. Oboisták is előszeretettel játsszák, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy nem mindegyik fantázia fekszik a modern építésű duplanádasoknak. A háromvonalas hangokon történő kukorékolás inkább a cirkuszba való, mint a koncerttermekbe, de ezt hiába is mondanám Alex Kleinnak vagy Matthias Arternek.



François Lazarevitch ortodox régizenész. Elolvasott minden fellelhető korabeli fuvolaiskolát, végigpróbálta az összes fogástáblázatot és díszítési lehetőséget, majd kidolgozott egy olyan elképzelést a fantáziákra, amely a legautentikusabban közelít a korstílushoz és a hangszerhez. A barokk fuvolán nincs billentyűzet, emiatt a különféle villafogások tömegét kínálja. Egy hang megszólaltatására több lehetőség is nyílik, és mindegyik fogás más-más hangszínnel bír. Lazarevich mindig az adott hangnemnek legmegfelelőbb fogásokkal operál, és egy tételen belül váltogatva használja a őket attól függően, hogy lágy, érzelmes, vagy kemény, férfias hatásról van szó. A díszítések ízlésesen adagoltak és abszolút hitelesek. Ha már szóba hoztam a díszítést, feltétlen meg kell jegyeznem, hogy a fantáziák alig igénylik őket, hiába a korszakot jellemző rengeteg ismétlés. Ti. Telemann egy olyan szerkesztési elvet alkalmazott, amely már önmagában virtuóznak hat, és azt telerakni díszítésekkel nemcsak felesleges lett volna, de egyenesen szembement volna a tételek koncepciójával. A fantáziákban rengeteg a virtuóz hangi ugrás, amely rendre olyan élményt kelt a hallgatóban, mintha egyszerre két fuvola játszana. A felvételi helyszín kellemes visszhangossága pont ezt a hatást erősíti fel. Ennek a sorazatnak ilyen körülmények között kellene minden esetben felcsendülnie! Így hat igazán. A struktúra már önmagában annyira virtuóz, hogy teljesen felesleges tovább cifrázni. Lazarevich erre fantasztikusan jól ráérzett, és végig a dallamra és a kétszólamuság illúziójának megteremtésére koncentrál. Nálam betalált vele.

A kísérőfüzet szerint a fantáziák nagyon népszerűek voltak Telemann korában. Én ezt nem tudom. Meglehet. Mondjuk bármit is akarnak eladni a kiadók, mindig azt írják vele kapcsolatban, hogy mennyire népszerű volt és hogy valósággal falták a népek, legyen az hangszer, zeneszerző vagy zenei műfaj. Fantáziák...Mit tudnak vele kezdeni a hangszeren nem tudók? Mit vesznek le belőle? Mi jön át nekik? Passz! Nekem már nem megy az ő fejükkel való gondolkodás. Én szeretem ezt a 12 darabot. Sokukat játszottam is saját szórakoztatás céljából. Igen, játszani nagyon jó őket. Valódi élmény. De hallgatni...? Erre mindenkinek magának kell a választ megadnia. Részemről hatalmas elismerés az előadónak a zenei igényességéért, az eredeti hangzásra és díszítésre való törekvéséért. 

Az album meghallgatása felettébb ajánlott!



Romantikus zene 2023. 09. 18. 11:36
Nem Wagner az egyedüli zeneszerző a zenetörténelemben, akinek a művei előadásai során a zenészek akár el is hagyhatnák a szólamaik egy részét, mert úgysem hallatszanának ki a harsogó masszából. Sokszor van olyan, hogy az előadók koncert alatt még saját magukat sem hallják, annyira elnyomják óket a többiek, pedig hát ott van a hangszer a kezükben és fújják, húzzák rendületlenül. Szóval ez a jelenség nem Wagner specifikus. A megszólalási arányokon persze mindig lehet állítani, erre már mutattam is példát, ha mást nem, hogy mennyit számít a zenekar nagysága, a benne helyt foglalók száma. Lásd histórikus, 20-28 fős romantikus szimfónikus zenekari hangzás versus napjaink mammut zenekarainak hangviharai. Wagner szerette, ha úgy rendesen megszólalt a zenekar, ha jól tudom, a tuba is az ő fejéből pattant ki. De írt ő halk, finom, pár hangszerrel előadott részleteket is, és azok varázslatosak. Nem ismerem különösebben Wagner művészetét. A Tannhausert és a Walkürt jól a fejembe verték, de kb ennyi. Élőben még nem hallottam semmit a német mestertől, így nem szívesen nyilatkozom vele kapcsolatban, viszont van olyan ismerősöm, aki kifejezetten rajong a Trisztán és Izoldáért, és alig várja, hogy játszahassa.

Szerintem egy mezei zenehallgatónak ez a hangszerelési kérdés teljesen indifferens ebben a formában, ahogyan ön felvetette. A rossz hangszerelés nem azt jelenti, hogy az egyik hangszer kitakarja-e a másikat, hanem hogy pl. amikor a különféle hangszerek együttesen megszólalnak, a kapott hangszín sután, erőtlenül hat-e vagy sem, vagy hogy az adott szóló, téma jól áll-e az adott hangszernek. Képes-e kiváltani azt az érzelmi hatást, amelyre hivatott vagy sem. Wagner fantasztikusan jó érzékkel ültette át a gondolatait a különféle hangszercsoportokra, szóval ha engem kérdez én azt mondom, hogy Wagner nagyon értett a hangszereléshez.
Régizene 2023. 09. 12. 20:16


Túltolta. Nem kicsit. Nagyon. Botrányos, ahogyan ez a pali időnként a zongorával bánik. Így inzultálni ezt a jobb sorsra és megértőbb társa érdemes hangszert... Ez az izomból pedálózós, kritikátlanul zengetős, billentyűverős hangszerjáték már régen kiment a divatból. Utoljára 40 éve hallottam ilyet pianínón, zongorakíséretes órán. Ezt tanulta Ólafsson a Julliard iskolában? Ezt a dallamvezetést? Tényleg? Nem lennék most a tanára helyében. Rajta röhöghet a billentyűs tanszék. 

Ólafsson addig volt érdekes, ameddig J.S.Bach szerzeményeit csonkítgatta és preparálgatta dj hátterű zenész ismerőseivel. Valójában akkor sem ő végezte az érdemi munkát, hanem a többiek. A Philipp Glass lemeze egész korrekt lett, bár nem ő az egyedüli, aki vállalhatóan elő tudta adni azokat az etüdöket. Ott van példának okáért Valentina Lisitsa, akiről most politikai korrektségre hivatkozva nem illik szót ejteni. Ólafsson rémesen interpretálja J.S.Bachot. Nem is értem, hogy minek veszkődik vele, hiszen nem az ő zeneszerzője. Csak kínlódik a szerzeményeivel és átirataival. Hozzáadott érték nyista. Nem lenne jobb a barokkot ráhagyni a hozzáértőkre? Hm? Csak kérdem. Miért van az, hogy Mozart, Beethoven vagy Brahms művei esetén mindenki hüledezik és kapkodva veszi a levegőt, ha nem követik az adott korstílusra jellemző előadói gyakorlatot? Hm? A barokk mióta szabad préda? Mióta lehet vele bármit, hangsúlyozom, bármit megcsinálni? Megmondom én. Mióta úgy jönnek ki az iskolából ezek az ifjú süvölvények, hogy még a legprimitívebb díszítéseket sem képesek a megfelelő helyen és hangsúlyozással elhelyezni. Minek sajátítsa el? Vagy inkább kérdezzem úgy: kinek? A közönségnek? De hisz nekik még annyi lövésük sincs J.S.Bach és a barokk kapcsán, mint Ólafssonnak. Ólafsson valójában azt csinál a színpadon, amit csak akar. És meg is teszi. A közönség meg kritikátlanul megeszi, amit lefőz nekik és még meg is köszöni. Nem kell zsömlét tudni sütni ahhoz, hogy megmondjuk, jó-e? Aha. Én meg nézhetem, ahogyan 2023-ban pereg ki a sok éhes szájból a száraz morzsa, mert a nagy zsömleszakértők még az életben nem haraptak bele egy jó pékáruba. Szóval ezért sem kellene nyomatni itt ezeket a zs-kategóriás, fűrészlapon és körtemuzsikán előadott cselló szvit átiratokat. Ez a Marcello átirat is mindenről szól, csak nem a műről. Megtapsolták a végén? Hát! Mit lehet erre mondani? Berlinben is vannak gondok rendesen.