Profil
Felhasználónév: SE100
Avatar: S
Szint: Tag
Csatlakozott: 2021. 09. 23. 20:01
Hozzászólások
798 megjeleníthető hozzászólás
Régizene 2021. 10. 07. 13:32
.

Vivaldi con moto (2013)

Accademia Bizantina – Ottavio Dantone

Giuliano Carmignola, violin

Label: Arkiv Produktion (Deutsche Grammophone)

Az egyívású versenyművek. Azonos hangulat, ötletek, szerkesztési megoldások, és az a temérdek orgonapont. Le sem tagadhatnák a közös származást.
És Carmignola. Nélküle ez az album nem jöhetett volna létre. Nagyon erős a játéka és a színpadi jelenléte. Tipikusan szólista alkat. Sokkal inkább, mint Tampieri. Ennek ellenére nem tudnám elképzelni Carmignolat az együttes koncertmestereként. Egyszerűen sok volna. Viszont itt, most, nagyon egymásra talált a két zseni: ő és Dantone. Hat hegedűverseny, hat lélegzetelállító Vivaldi előadás. És miközben hallgattam őket, egyre azon gondolkodtam, hogy Magyarországon mikor lesz végre egy olyan együttes, amely hozzájuk hasonló színvonalon lesz képes régizenét megszólaltatni. Szerintem harminc éven belül erre semmi esély.






.
Régizene 2021. 10. 06. 16:09
.

Onofri ezt a partita tételt egy kicsit benézte.

Partita No. 3 in E Major, BWV 1006: I. Preludio · Johann Sebastian Bach · Enrico Onofri



Ez a helyes megközelítés:

Les Mufatti:



És Alex Klein, aki írtózatosan odacsap Onofrinak. Ráadásul oboán.





.
Régizene 2021. 10. 05. 13:54
.

A. Vivaldi, Flute Concerto "La Notte" RV 439
Marco Brolli, traverso
Ensemble Imaginarium, dir. Enrico Onofri
Ambronay 2016



Az Ensemble Imaginarium életrehívója Enrico Onofri. Ez egy projekt zenekar. Egy régizenei All Star válogatott, ha így jobban tetszik. Tampieri kibickedik Onofri mellett...Ilyet is ritkán látni. Mindenesetre ez egy nagyon izgalmas és eddig ismeretlen ajtót kitáró előadás. Azon mondjuk tudnék vitatkozni, hogy miért tartanak ekkora szüneteket a tételek között, de hát ki vagyok én, hogy belebeszéljek a privát dolgaikba? A La Notte az egyik leggyakrabban játszott Vivaldi versenymű. Annyi aljasságot elkövettek már vele, hogy könyvet lehetne írni róla. És most végre itt egy előadás, amelyben tényleg komolyan veszik a mű címét. Az éjszakát. Ők sem csapnak nagy zajt. Lábujjhegyen közlekednek. Másként nem is lehet.



.
Régizene 2021. 10. 05. 13:18
.



Works from the codices of Faenza, Robertsbridge, Buxheim, Las Huelgas, Florence, and Perugia. Ez tényleg régizene, nem csak histórikus. A hangszerpark egy organettoból, egy késő középkori, konyhaasztalon is kényelmesen elférő csembalóból, és egy nálánál kétszer nagyobb, kora reneszánsz csembalóból áll. Aki kiváncsi a billentyűs zene eredetére, tudni szeretné, hogy honnan indult ez az egész dolog, jól teszi, ha beszerzi az albumot. A hivatalos reklám:



Inkább tettek volna ki egy teljes tétel, mint ezt a zagyvaságot. Mindegy. Bár a méreg lassan fejti ki a hatását, de ettől ez még egy halálos lemez. Sok felvétel található az előadótól a Youtube-on, és őszintén szólva egyiktől sem vagyok elájulva. Viszont ez az album nagyon jó! Telitalálat. 10/10.
Régizene 2021. 10. 03. 20:33
.

Van olyan felvétel, amely nem igényel méltatást. Ez ilyen. Franco Fagioli énekel a Veni Vidi Vinci albumról. Az oboista is nagyon tud.

Vinci: Il Medo - "Sento due fiamme in petto" · Franco Fagioli · Il Pomo d'Oro






.
Régizene 2021. 10. 01. 20:23


Az előadók: Margit Übellacker és Jürgen Banholzer. Übellacker a L'Arpeggiata együttesből sokak számára bizonyára ismerős, akárcsak hangszerének, a salterionak a jellegzetes hangja.



A 18. században egészen sok művet írtak erre a különös, húros hangszerre. Az albumon túlnyomóan a korai klasszikus darabok dominálnak, szóval csak óvatosan a barokknál megrekedőknek. Mondjuk én leültem az előadások minőségén, és szívem szerint mindenkinek, aki zenésznek készül és éppen ezzel a korszakkal ismerkedik, kötelezővé tenném a meghallgatását. Amikor a sarkánál fogva megemeltem az albumot, valósággal kicsöpögött belőle a szakmai hozzáértés és jóízlés. 10/10

Angelo Conti (1770 körül) - 1. Satz: Vivace Assai

Régizene 2021. 10. 01. 15:34
A zene világnapja van. Mindenféle zenéé. Én egy érzékenyítő Vivaldi klippel ünnepelek.

A. Vivaldi / Concerto for Viola d'Amore in D minor, RV 394 - allegro

Alessandro Tampieri - Viola d'a more
Ottavio Dantone - csembaló



Régizene 2021. 09. 29. 23:36
Egy J.S. Bach kis prelúdium margójára.



Tessék! Az angol Tafelmusik 1962-ből. Az emberek behúzott könyökkel, szorosan egymás mellett ülnek egy rosszul megvilágított csehóban, az asztalok keskenyek, levegő jóformán semmi, egy fapados túristaosztályon több a hely, mint itt, de a cigi azért ott figyel mindenkinek a kezében. Gondolom a cigarettagyártók voltak a klip finanszírozói. Hadd kopjon a tüdő, kell a hely a májnak! Addig rendben, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, de ha az idős fater rágyújtana a szivarjára, akkor ott tutira megfulladna mindenki. Szerencsére egyelőre nem teszi, majd csak késöbb, Telemann alatt. De addig még sokat kell inni.

Azt nem tudni, hogy akik bedobták Bach nevét túl vannak-e már a fogásaikon, tányért nem nagyon látni előttük, lehet, hogy a szakács éppen az ő mártásukat kevergeti kis lábaskájában. Szakmámból kifolyólag ismerek pár szakácsot, de ilyen tornyos süveget egyikük sem hord főzés közben, a komolyzenét sem szeretik, a Rammsteint viszont annál inkább és minél nagyobb hangerőn. Az is furcsa, hogy emberünknek van ideje kijárkálni a vendégtérbe. Tapasztalatom szerint ha pörög a bolt, akkor olyan a konyha, akár egy bolondokháza, amelyen a legjobb time management tréning sem segít.

Azok a híres 60-as évek, a lázadás kora! Pár év és a beat zene minden kontinenst meghódít, de itt, ebben a kis zúgban még tartja magát a konzervatív magasművészet, és a kisestélyibe és sötét öltönybe öltözött, kamasznak legjobb indulattal sem mondható, Oxfordi elit egyetemi klubbokban edződött közönség elégedetten, értőn, és mosollyal az arcán hallgatja a lélekbe karmoló gitármuzsikát. Végre egy kis Bach, mintha a friss levegőt engedték volna be vele a terembe. Hirtelenjében mindenkiben felelevenedik a boldog ifjúsága és regresszálni kezd.

Gombolyaggal játszik a hattyú, patakból iszik a szarvas.

Kár, hogy ez a rövidke snitt csak egy hazug életkép soha országból. Felesleges is neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani, viszont a zene, amit hozzá kölcsönöznek, erősen propagandisztikus színezetet ad. Mintha az ivarérett felnőttek világa ilyen lenne. Munka után a középkorúak jól öltözötten beülnek egy vendéglőbe, hogy ott komolyzenét hallgassanak, mert nem csak a gyarló test éhségét kell csillapítani, hanem az intellektusét is. A társadalmilag hasznos ember ilyen. Kulturáltan szórakozik. Fogyaszt, dekkel és Bachot hallgat.

Hát nem is tudom. Ha elfogadom azt a gondolatot, hogy minden kosz, ami nem a maga helyén van, akkor J.S Bach zenéje itt bizony kosz, ahogyan a sivatag homokja is kosz, ha belekerül a szendvicsünkbe. Ezeknek az asztal melletti zenéléseknek soha nem voltam a híve. Mire jó az? Miközben rágok mozog a fülem, olyankor a hallásom sem az igazi. A Halál és a lánykát kimondottan nem szeretem hallgatni miközben csörög a kanál a töltöttkáposztával teli porcelánedényben, ahogyan azokat a komolyzenei produkcót sem szívlelem, amelyeket egy koszos aluljáróban adnak elő két vérköpet társaságában, legyen akár Joshua Bell az előadó.

A mulatós zene az más. Azt azért hívják annak, mert lehet rá mulatni. Kifejezetten üdítőleg hat rám, amikor a pödört bajszú, csikósruhába öltözött, bortól mámoros jó Laci betyár énekel a tévében Bunyós Pityu társaságában, és ha kell, pajkosan még meg is táncoltatják egymást a búboskemence előtt. Olyankor az asszonynak is kikurjantok a konyhába, hogy meginnék már vagy egy fél liter jó bort. Viszont Bachra sajna nem lehet mulatni. Bach nem az a zene. Ő alkatilag alkalmatlan volt a könnyed műfajok meglovaglására. Bachra sem a káposztás cvekedli, sem a homoki bor nem csúszik jól. Ellenkezőleg! Ha rosszul játsszák, kifejezetten elkedvtelenít. Olyankor az aranygaluska is megkeseredik a számban.

És bizony Bream előadása is hagy kívánnivalót maga után. Esetében valósággal lepörög a tétel, akár egy imamalom. Kár, hogy így semmi értelme az egésznek. Hiányzik belőle a központozás, a lüktetés. Csak üres hangokat kapunk. Ha J.S. Bach zenéje beszédszerű, akkor ez itt maga a hadarás. Ezt a kis prelúdiumot nagyon szeretem, és billentyűs hangszereken előadva nagyon jól mutat. Kifelé virtuóznak hat, de aki már játszotta, az jól tudja, hogy a hangok a kezekre nagyon kényelmesen vannak elosztva, minek következtében már a kezdők is könnyedén elklimpírozzák egy tanszaki hangversenyen, ha egy kicsit is gyakorolnak rá, és utána be van nekik ígérve a sarokház a cukrászdában. Látszólag egyszerű az egész. Egy nem túl komplikált összhangzattanpélda. Akkordok egymás hegyén-hátán. Kár, hogy rosszul eljátszva nem működik a dolog, de ha Hopkinson Smith fut neki lanttal, akkor hirtelenjében az egész darab kinyílik, élettel, értelemmel és lélekkel telik meg.
Hát ezért nem mindegy, hogy kitől hallgatunk Bachot.



Régizene 2021. 09. 28. 21:06
Aztán jön egy pont, ahol reménytelenül elvész a magabiztosság, egy határ, amelyet átlépve veszélyesen ingoványos területre jutunk, ahol már nem elég a már megszerzett tudás és ismeretanyag, hanem bizony komolyan utána kell olvasni és hallgatni a dolgoknak. Nálam ez a terület a reneszánsz és minden ami előtte van. Csak tapogatózom, amikor olyan felvétel kerül a kezembe, mint ez a Llibre Vermell de Montserrat Jordi Savall interpretációjában. Ilyenkor nagyon jó, hogy van egy mankó, amelyre támaszkodni tudok, és nem nekem kell minden egyes szálat felgombolyítanom a kezdetek kezdetétől. Köszi Chord!

https://komolyzen...h?q=llibre

Ez a Llibre Vermell bizonyos körökben annyira népszerű, hogy akad közöttük olyan, aki nemcsak oda-vissza fújja a dallamokat, de már az eredeti szöveg félrefordításának a problematikájára is felhívja a figyelmet.

Chord kitűnő írását annyival szeretném csak kiegészíteni, hogy ez az Alia Vox kiadvány a képzelet szülötte. A kódexben csupán a dalok alapdallamai vannak lejegyezve, a dalok gazdagításáról, hangszerelésről, zenekari kíséretről, horribile dictu előadói gyakorlatról egy szó sincs! Nincs partitúra, nincsnek tempó és dinamikai megjelölések, jóformán semmi sincs, csak hangok öt vonalra felrajzolva, amelyek az abszolút helyükön kívűl a ritmust is egyszerre mutatják ( már amennyire mutatják, mert ezeknek a kottáknak az olvasása és értelmezése még mindig nem konszenzusos ). Ezek a kották kb annyira olvashatók egy általános zenei képzettségű ember számára, mint a szeriális vagy jazz darabok kottái. Nagyjából semennyire. Erre specializálódni kell, sokat kell gyakorolni, sok felvételt meghallgatni,és a végére is csak a bábeli zűrzavar marad, mert annyi az ellentmondás és az egymásnak feszülő érv, hogy óhatatlanul elvész benne az ember. Az autodidakta egészen bizonyosan.

Ahogyan a felvétel indít, az a gregorián énekstílus, ami visszaköszön a felvételről, már vakarózásra késztet, pedig elsőre gördülékenynek tűnik, van benne áramlás és prozódiailag is abszolút indokolt a tagolása. Csak aztán eszembe jut az alphás Vespró, amelynek a kísérő füzetében pont azt olvastam, hogy mennyire másként kellett ezeknek a gregorián énekeknek anno szólniuk, és valójában egy templomi felhasználásra szalonképesebbé tevő 19. századi törekvés eredményeként jött létre az a fajta halálunalmas zenei vánszorgás, amely nagyjából minden mai lemezen és templomi előadáson visszaköszön, pár ritka kivételtől eltekintve. Ez csak azért foglalkoztat ennyire, mert a LLibre Vermel dallamai a 14. század végén kerültek összeállításra, így az eredetük még korábbra tehető. Ami pedig az egész savalli koncepciót jellemzi, az egy olyan rekonstrukciós szándék, egy olyan hangzásvilág megidézése, amely reményeik szerint megfelel az akkori kor előadói szokásainak. Sikerült ez? Sikerülhet-e egyátalán? Bizonyosság nincs, csak eltérő vélekedések. Ime egy példa:

Stella splendens a Capella De Ministrers előadásában:



Stella splendens Savall elképzelése szerint:



Mintha összebeszéltek volna. De annyira azért mégsem. Melyik közelít jobban az igazsághoz? Passz. Kénytelen vagyok elfogadni, hogy ezek az emberek jól ismerik a szakterületüket, benne a mediterráneum komplex zenei világát, és erre alapozva fogalmazták meg zenei víziójukat. A Capella De Ministrers nálam mindig szívesen látott vendég, sok lemezükön rágtam már át magam, de, hogy ettől én még nem lettem régizene tudós, az is biztos.

De visszatérve az Alia Vox felvételre, külön érdekességének tartom az egyvelegszerű előadást. Az énekek között nincs szünet, viszont van egy hangszeres átkötés ( improvizáció ), amely egyrészt lezárja a már befejezett részeket, ugyanakkor felkészít és rávezet a következőre. Ügyes. Kicsit show műsoros lett így a lemez, de át lehet rajta lendülni. Viszont az a hangszerpark, amit felvonultatnak, az kész döbbenet. Nem, hogy a hangjukat nem ismerni, de még a nevüket is alig. És tessék, most lehetőségünk van rá, hogy megismerkedhessünk ezekkel a 600 évvel ezelőtti emberek számára teljesen természetes, ugyanakkor a magyar fül számára mai napig is totálisan életidegen hangokkal.

Szeretném hinni, hogy ez a lemez egyszer majd minden hazai háztartásba bekerül és hivatkozási alap lesz a kocsmai beszégetésekben. Erre nem sok az esély, de talán páran majd ráröppenek a témára, és őket is elragadja a szenvedély. Ez egy nagyon jelentős kiadvány még úgy is, hogy a szöveget konkrétan nem érteni, mert latinul, katalánul és oxitánul van írva. Viszont a zene, ez az ősi réteg, nagyon hatásosan van interpretálva, és számomra teljesen hitelesen hat. Élmény hallgatni. Én is csak ajánlani tudom.

Régizene 2021. 09. 28. 11:44
Nem tagadom, vannak becsípődéseim. Vivaldi is ilyen. Nem osztom Sztravinszkij azon nézetét, hogy Vivaldi mindig ugyanazt a művét írta. Ez egyszerűen nem igaz. Aki kicsit is ismeri ezt az elképesztően színes zenei hagyatékot, nem mond ilyet.

Apropó életmű. Amíg J.S Bach ránk maradt szerzeményei már régen katalogizálva vannak és bárki által elérhetők hangzó és nyomtatott formában, addig ugyanez Vivaldiról távolról sem mondható el. Vivaldi műveinek kutatása csak az 1940-es évektől vett lendületet, azt megelőzően jóformán senki nem foglalkozott vele. Egy valóságos zenei tetszhalott volt ( ezért is olyan fontos a Naive sorozata ). Ha J.S. Bachnak nem lettek volna fiai, akik Lipcsén kívül is terjesztették a művészetét, talán ő is hasonló sorsra jut, mint Vivaldi. Manapság sem ritka az olyan hír, hogy ismét kiástak valami eddig ismeretlen művet Vivalditól, és most bemutatják és lemezen kiadják. Ilyenkor pezsgő után nyúlunk és le sem tesszük a poharat örömükben. Ami csak azért furcsa, mert azokat a szerzeményeit sem ismerjük, amelyek már ott vannak a boltok polcain és bárki számára elérhetők.

Most egy kicsit törleszteni szeretnék Vivaldi irányába. Ez a tétel nagyon kedves nekem. Jó a helyszín, jó az akusztika, értékesek a hangszerek, az előadás histórikus. A hétéves lányom is már kívülről fújja az egészet. Ezzel a felvétellel magyaráztam el neki, hogy miért néz ki jobbra és balra Cecilia Bernardini mielőtt elindítja a darabot, hogy hogyan adja meg a tempót, hogy miért kell a két kísérő hegedűnek szimmetrikusan elhelyezkedni és a többieknek egy kicsit hátrébb, hogy miért nem használnak nyaktámaszt, hogy a csellista miért szorítja combjai közé a hangszerét, hogy miért jobb a bélhúr, mint a fémhúr, hogy milyen furcsán öltöztek fel ezek a lányok, és, hogy mennyire praktikus némelyikük hajviselete. A brácsás például baloldalon rövidre hagyta, a másikon pedig hosszúra.



Régizene 2021. 09. 27. 13:03
Benoit Laurent idén is megjelentetett egy lemezt. Címe: A Musical Portrait of Venice around 1726. Az előadók: Perrine Devillers (szoprán) és a The 1750 Project.
Az albumon Porpora, Giuseppe Sammartini, D. Scarlatti és Vivaldi szerzeményeit hallhatjuk. 10/10. Egy tökéletes kiadvány. Aki egy kicsit is ád magára, beszerzi.

Számomra két nagyon emlékezetes előadás van rajta. Az egyik Vivaldi d-moll oboaversenye. 35 éve hallgatom ezt a művet, és már azt hittem, hogy eljátszották. Hát nem. Laurentra kellett várni, hogy ez a történelmi pillanat bekövetkezzen. A második tételt egészen csodálatosan ragadja meg.



A harmadik tételben a contunio hoz teljesen új színt a szokatlanul szögletes tagolásával.



És hát itt ez a Porpora ária, a Pietoso Ciel difendimi. Amikor a legjobbakat összeengedik egy teremben és nekilátnak zenélni, valami ilyen történik.




Régizene 2021. 09. 27. 10:03
A. Vivaldi - Juditha Triumphans - Agitata infidu flatu.



Az előadók:

Delphine Galou - contralto
Accademia Bizantina
Ottavio Dantone - harpsichord, organ & direction
Alessandro Tampieri - (concertmaster),
Andrea Rognoni, Lisa Lerguson - violin 1
Ana Liz Ojeda, Paolo Zinzani, Mauro Massa - violin 2
Diego Mecca, Alice Bisanti - viola
Mauro Valli, Paolo Ballanti - cello
Nicola Dal Maso double - bass
Tiziano Bagnati - lute

Jó zene, jó előadás, jó klip. Dantone fejtartása rémes. A nyakát annyira előreejti, hogy az idegsebészek már készítik is elő neki a műtőt. Komolyan aggódom érte. A felesége öltözetét is érdemes alaposabban szemügyre venni, mert nem visel melltartót. Bátor. Nagyon bátor, ahogyan a teljes album az. A kiadvány zömében olyan vallásos tematikájú, időnként teljesen ismeretlen, vokális darabokat vonultat fel, amelyekre nagy hatást gyakorolt a kor egyre népszerűbb műfaja, az opera. Aki ugyanazt a mindent elsöprő lendületet reméli a teljes kiadványtól, mint amit az Agitata infidu flatu c. ária mutat, kicsit csalódott lesz, mert pont az ellenkezőjét fogja kapni. Csupa finom, cizellált, elcsendesedett művet és előadást. Szóval itt csak az első négy percben rúgják rá az emberre az ajtót, de akkor nagyon.

Régizene 2021. 09. 26. 19:49
Van egy Vivaldi oboaverseny, amely már hetek óta nem hagy nyugodni. Annyira jó az előadása, hogy minden nap meghallgatom. A szólista Benoit Laurent. Erről van szó:



Egyszerűen tökéletes. A tempó, az artikulálás, a díszítés, a kíséret, minden. És ami a legfülkápráztatóbb az egészben, hogy ezt a minőséget koncertkörülmények között hozták. Aki akár csak egy hibát talál benne, vendégem egy pohár borra. És még annyit, hogy Laurent az az oboista, akire nyugodt szívvel merném rábízni a gyermekeim régizenei képzését.

Régizene 2021. 09. 26. 18:37
Hatásos az album, de nem az a tipikus azonnal beleszeretek fajta. Viszont a félreértések elkerülése végett szerintem érdemes meghallgatni Savall verzióját is ebből a Gelido In Ogni Vena c. áriából, mert ő az eredeti hangfajt alkalmazza.

Régizene 2021. 09. 25. 12:50
Nem. Nem ismerem. Pár dolgot már hallottam tőle, de eddig nem ütött szíven a művészetével. Chord ellenben rajong érte. Az ízléseink nem mindig metszik egymást.

De ha már behoztad ide Cencicet, gyorsan belehallgattam ebbe az áriába: Farnace, RV 711, Act 2 Scene 5: No. 15b, Aria, "Gelido in ogni vena" (Farnace) · Diego Fasolis



És erről az áriáról nekem rögtön egy másik, 2015-ös előadás ugrott be. Az énekes Xavier Sabata.




Mennyivel más világ ez!


Van abban valami igazság, hogy a zenei előadóművészetben is csak a divatok jönnek-mennek. Ma ezt dicsérjük, holnap amazt, és a végén oda jutunk, hogy nincs semmilyen bizonyosság és megkérdőjelezhetetlen előadói minőség, csak egy nagy tó, amibe lógatjuk a botot, és amikor a horgunkra kerül egy 3 kilós ponty, örülünk, mint majom a farkának, miközben a sás tövében ott heverésznek a 30 kilós példányok. Mondjuk addig nincs baj, amíg nem tudunk róluk, de ha mondjuk az egyik feljön a víz színére és hozzá még csap is egy nagyot a farkával, akkor aztán lehet tátani a szájunkat és átértékelni addigi sikereinket.

Én szeretném hinni, hogy ebben az ajánlóban idővel majd valóban értékes előadások is meg fognak fordulni és érdemes lesz ide betérni új ötletekért. Szeretném hinni, de valami azt súgja belülről, hogy mi is csak a dolgok felszínét fogjuk kapirgálni. Mondjuk emiatt nem alszom álmatlanul, mert máshol sem látom hogy ügyesebben csinálnák.

Sabataról hallottunk már? Mit tud ez az ember, amit a többi nem? Jó testes hangja van - eleinte azt hittem, hogy alt -, a pincétől a padlásig mindent kottázhatóan kiénekel, és minden egyes áriájában más arcát mutatja. Mintha egy másik személyiség énekelne. Zeneileg megfoghatatlan és kiismerhetetlen. És amellett, hogy ultra precíz, megmarad végtelenül természetesnek. Mintha ez a fajta éneklés volna az emberiség elsődleges kommunikációs formája. Ha valamiben nagyon jó Jaroussky, akkor az ez, és mint hallhatjuk, nem ő az egyedüli, aki ezt tudja.

Sajnos a Youtube nem kényeztet el minket Sabata felvételekkel, de ez a pergőtüzes Vivaldi nagyon ott van a szeren. Laptopon kicsit bénán hangzik, jó láncon viszont maga a mennyország. Ahogyan az ária végén az utolsó előtti akkordot kizengetik a csembalon, az velőtrázó. Hifis szempontból is csúcsminőségű a lemez.

Régizene 2021. 09. 24. 21:22
Ezt a Sileant Zephyri c. áriát Ottavio Dantone is lemezre rögzítette 2018-ban. Az énekszólamot feleségére, Delphine Galoura bízta.



A puha hangú pozitív orgona gazdagon díszített szólama valósággal kidomborodik a felvételből, és ez a hangsúlyos hangszeres jelenlét az ária dinamikai tartományát is szigorú keretek közé szorítja.

Az album nagyon magas színvonalat képvisel. Aki a hangszeres versenyműveket is szereti, különösen örülhet, mert egy elképesztően jó hegedűverseny is felkerült a korongra Alessandro Tampieri közreműködésével. A címe: Concerto In Re Maggiore 'Per La SSma Assontione Di Maria Vergine', RV 582 In Due Orchestra. A 3. tétel:



Az album meghallgatása feltétlen ajánlott!

Régizene 2021. 09. 23. 20:29


Hogy kicsoda Jaroussky? Szeplőtelenül fogant Monteverdi sírjánál. A büszke műbútorasztalos-kinézetű apa egy pillanatra sem gyanakodott az asszonyra. Örömmel fogadta el a sorstól Leopold Mozart hálátlan szerepét, az anya pedig boldogan hordta ki nagyreményű magzatát. Születésekor, amikor elkékült, ráncos, véres testtel kicsusszant a kórház autoklávban sterilizált, hófehér lepedőjére, nem felsírt, hanem kristálytiszta hangon és tökéletes hangsúlyozással elénekelt egy nápolyi dalocskát. Ettől a bába úgy megilletődött, hogy a köldökzsinór helyett a saját ujjába vágott, akárcsak Vidal Sassoon, amikor teljesen megrészegedett legújabb hajkölteményének látványától.
A kisdedet egy láthatatlan, de jól érzékelhető aura vette körül, amely a környezetében mindenkire katartikus hatás gyakorolt, homlokán pedig egy diszkréten megbúvó, violinkulcs formájú anyajegy képében hordozta a zenei kiválasztottak elidegeníthetetlen stigmáját. Már a szülészeten híre ment csodás tetteinek. A rendkívül rossz modorú szülész-nőgyógyász többé már nem gondolta, hogy a női nemiszerv csak nemzésre való, és a dajkák is pár napig tisztelettel és szeretettel vették kezükbe az osztály újszülötteit, és nem úgy mosták le őket a csap alatt, mintha varangyosbékák volnának.

Az akadémia hamar felfigyelt a kis Jaroussky kivételes zenei tehetségére, és már háromévesen meghívták egy felvételi elbeszélgetésre a különleges tehetségek osztályába. A meghallgatás annyira jól sikerült, hogy marasztalni akarták a régizenei tanszék vezetőjének, de őt ekkoriban még csak a kezében szorongatott csattogós lepke érdekelte, így bár félénken, de nemet mondott a megtisztelő felkérésre.

Az általános iskolában ő volt az egyedüli fiú az osztályban, a lányok pedig reménytelenül bele voltak szerelmesedve angyalian szerény természetébe, és a szürke ötven árnyalatában fürdő hangjába. Állandóan forró csokoládéval és mazsolás panettonéval tömték, csoda, hogy nem vásott el a foga szegénynek. Még azt se bánták, ha a klubdélutánokon a Time to say goodbye helyett inkább Vivaldi: Filiae maestae Jerusalem c. művéből a Sileant Zephyri tételt kareokézta el.
Szakiskolába nem járt, egyből PhD fokozattal kezdett. Az akadémiai tananyagot nagyon hamar elsajátította, s bár nem szerette a kortárs zenéket, azért Stockhausent első hallásra lekottázta. Igaz, hogy a ritmusképleteket mindig szándékosan kifelejtette, de a kottajegyeket olyan távolságba írta egymástól, hogy egyértelmű legyen, ő pontosan tudja, hogy hová kell húzni a szárakat. Egyedül az egyik zenetörténet tanárral gyűlt meg a baja, aki 54001-ik szerzőként kiadott egy J.S. Bachról szóló tanulmányt, amely szerint - és ezt ő vette észre először a világon, miközben klimpírozni tanította a kis Nemecsek Ernőt a 25. kerületi Zámbó Jimmy művészeti általános iskolában – J.S. Bach volt az első, aki nem csak úgy odavetette a műveit, hanem szigorú keretek közé szorította azokat, sőt, még a szimmetria is megjelenik olykor a művészetében. A kis Jaroussky hiába próbálta magyarázni, hogy ez a felismerés azért nem egy nagy etwas, és különben is, Bach ezzel az otromba húzással konkrétan ellehetetlenítette a fantázia és az improvizáció műfaját, ami így utólag elnézve nem is volt olyan nagyszerű cselekedet, ahogyan a saját díszítések akkurátus kiírása és azok zenészekre erőltetése sem.

A kis Jaroussky szerette a zenei táborokat. Az órákra nem járt be, inkább csak a folyosókon hallgatózott. Egyszer azért becsattogott strandpapucsban az egyik mesterkurzusra, és úgy elénekelte a Music for a while című Purcell szerzeményt, hogy a tanári kar őszi légy módjára szédült le a székéről. Ilyet ők még nem pipáltak. Hápogva kapkodták a levegőt és feldúlva kérdezték, hogy honnan a mersze ennyire másként, így énekelni? Egyáltalán, kitől tanulta ő ezt a cikormányos, össze-vissza csapkodós kornyikálást? Jaroussky nem értette a kérdést, az ő perzeváli lelke még nem volt szokva a zenészek szeretetnyelvéhez, így hát naivan elmesélte, hogy senkinél nem tanult, ő mindig ilyen volt, ilyennek született, zenével telve, zenében élve és gondolkodva. Ha a kottát nézi, nem is hangjegyeket lát, hanem jóval többet. Pont úgy, mint Neo a Mátrixban. És hát az elődök is állandóan súgnak-búgnak a fülébe. Vivaldi például azzal szórakoztatja, hogy egy témát háromféleképpen is eljátszik neki a hegedűjén, majd harsányan felnevet és elárulja, hogy ő ezt a negyedik díszítési módot szereti igazán, csak ezt rajta kívül senki nem tudja. És hát gondolta Jaroussky, ő is azért énekli úgy Vivaldit, ahogy, mert a mester is így szereti. Aki nem hiszi, járjon utána!

Régizene 2021. 09. 23. 20:28
A "Régizene" témanyitó hozzászólása.